Két titok

t i z e n n é g y

Második lettem. Gratulálok magamnak, ahhoz képest, hogy nem akartam kitűnni, egészen előre kerültem.

A düh viszont gyorsan elenyészett, és csak a bűntudat maradt utána. Láttam, ahogy az akadálypályáról kiáramló tömegben Eijirou engem keresett, de elbújtam előle. Nem akartam, hogy gratuláljon.

Csak a szemem sarkából mertem Todorokira nézni. Nem tűnt dühösnek, bár az ő arcáról nehéz bármilyen érzelmet is leolvasni. Bakugou Midoriyával üvöltözött, de csak remélni tudtam, hogy nem én következem.

Időközben eljött a második próba ideje. Azok a diákok, akik nem kerültek be az első 42-be – úgy tűnt, az osztályunkból nem volt ilyen –, most leültek a lelátó UA-s diákoknak fenntartott részére. Midnight az ostorát pattogtatva ismertette a második próbatétel részleteit, de csak fél füllel figyeltem. Úgy éreztem, az egész stadion engem figyel, megtalálnak, hiába bújok el.

– LOVAS HARC! – kiáltotta el magát a nő, mire én is felkaptam a fejem. – A versenyzők kettő-négy fős csapatokat hoznak létre saját döntés szerint, és egy ló-lovas formációba állnak! A szabályok ugyanazok, mint egy átlagos lovas harcban – meg kell szerezni az ellenfelek fejpántját, és védeni a sajátunkat – egy kivétellel. A pontszámotokat az elért helyezés alapján számolják! Szóval a csapat értéke a tagoktól függ! A negyvenkettedik öt pontot kap, a negyvenegyedik tízet és így tovább. Világos? Azonban az első helyezettünk pontszáma: tíz millió!

A negyvenkét diák elszörnyedt, és mindenki Midoriyára kapta a tekintetét. Szegény srác úgy állt középen, mint aki legszívesebben elszaladna. Nem irigyeltem.

Viszlát, empátia.

Lenyeltem a bűntudatomat. Nekem is volt feladatom. Mint második helyezett, 205 pontot értem, ami elég értékesnek bizonyult ahhoz, hogy legyen félnivalóm.

– Ash-san! – rikkantott Eijirou, és a felkavarodott diáktömegen áttörve hozzám lépett. – Leszünk egy csapatban? Már azt is tudom, kivel társulunk össze – mondta magabiztosan.

– É-és kivel? – Nagyot nyeltem annak gondolatára, hogy ilyen közel leszünk egymáshoz. Megint. Igazán megszokhattam volna már...

Eijirou szó nélkül a pálya közepére mutatott. Bakugou olyanok gyűrűjében állt, akik minden bizonnyal szintén a kegyeiért versenyeztek.

– Miből gondolod, hogy hasznosnak fog találni engem? – ráztam meg a fejem. Eijirou még logikus választás volna, hiszen közelharcban kiemelkedő, de én, aki nemcsak fizikailag gyenge, de képtelen csapatban dolgozni, túl értékes, és bármelyik pillanatban átveheti felette az irányítás a fejében lakozó hang – nem egy megbízható csapattárs.

– Ash-san, te is tudod, milyen erős képességed van. Te vagy a Jolly Joker. Bármilyen szorult helyzetből ki tudsz menteni minket, ha a mi képességeink kevésnek bizonyulnak.

Ez meglepett. Még sosem láttam ilyen szemszögből a képességem. Zavartan biccentettem.

– Hát akkor... – Eijirou megfordult, és elüvöltötte magát. – Todorokira hiába vársz, szervez magának egy csapatot. Szóval inkább társulj velünk, Bakugou!

– Furahajú. – Bakugou szeme összeszűkült, és kilépve a többiek gyűrűjéből, felénk indult. A tekintete átsiklott rajtam, mégis kényelmetlenül éreztem magam. Bakugou végigmérte Eijirout, és flegmán felvonta a szemöldökét. Aztán meglepetésemre rám pillantott. – ...meg Depresszió. – A fiú szeme megvillant, de nem fűzött hozzá semmit.

– Megbocsáss? – bukott ki belőlem. Ah, szóval én is kapok egy gúnynevet.

– A nevem Kirishima, az övé meg Aizawa, jegyezd már meg! És a hajam nem tüskésebb a tiédnél! – Eijirou nyelt egyet, és rávigyorgott Bakugoura. – Lovas akarsz lenni, igaz? A legjobb, ha az elöl lévő ló olyasvalaki, aki kibír minden robbanást. Na, ki az? Valaki, aki nem fél a haláltól. Én vagyok a legjobb választás a keményedésemmel! Aizawa pedig – itt rám mutatott –, oldalra kitűnő! Ő bármilyen helyzetet meg tud oldani, nagyon jól alkalmazkodik! Ha mi nem lennénk elegek, ő akkor is ki tud segíteni minket!

Éreztem, ahogy vér szökik az arcomba. Eijirou nagy hévvel beszélt, végig Bakugout figyelve. A szőke fiú váratlanul elvigyorodott.

– Legyen. De ajánlom, hogy ne csalódjak benned, Furahajú.

– Öhm, fiúk – szólaltam meg, mikor az a kettő már egy ideje szótlanul bámulta egymást becsvágyóan és elbizakodottan. – Nem kéne még valaki a csapatba? Egyedül nem fogom elbírni Bakugou-kunt.

– De, igaz. – Bakugou felegyenesedett és körülnézett. – Hé, Cellux!

Sero, aki eddig magányosan álldogált, odafordult hozzánk.

– Te is jössz. – Bakugou ellentmondást nem tűrően intett a fiúnak, aki kicsit tanácstalan arcot vágott, de azért odalépett hozzánk.

– Szia – mosolygott rám.

– Szia – válaszoltam idiótán.

– Bakugou! Nem dolgozzuk ki a stratégiánkat? – kérdezte Eijirou aranyos lelkesedéssel.

– Tch. Ti mellékszereplők hárítjátok a támadásokat, már ha szükség lesz rá egyáltalán, én meg majd szétrobbantok mindenkit, aki az utamba áll!

– De – lépett előre Sero –, elég sokat érő csapat vagyunk főleg miattad és Aizawa-san miatt. Sokan fognak ránk támad-

– Az nem érdekel! Elkapom azt a szaros Dekut, ti meg tegyétek a dolgotokat!

Áhh, igen, a kedves Bakugou.

Nem áll jól az irónia, Ash.

– Mindenki őt fogja célba venni. Akinél van Midoriya fejpántja, azé a győzelem. Ember, imádom a kihívásokat! – Eijirou elvigyorodott.

Letelt az idő. Midnight utasítására összeálltak a csapatok. Jóformán Sero és én tartottuk Bakugout, de nem hibáztathattuk Eijirout. Mindannyian rá kellett hogy támaszkodjunk. Nélküle nem fogjuk tudni kivédeni a támadásokat.

Még ha gyengén is, de elfogott a versenyszellem. Sosem voltam egy csapatjátékos, de ha a többiek hasznára lehetek, az már siker számomra.

Nana. A képességed lesz a hasznukra, nem te. Te értéktelen vagy, Ash, nagy különbség.

Kérlek, most ne vedd át az irányítást.

Pedig jobban járnál vele... De talán most az egyszer nem teszem. Hadd lássák be a többiek, milyen veszélytelen vagy.

Nem bíztam a Hangban, de egyelőre megpróbáltam hinni neki. Nem értettem a szándékait, hogy milyen célok vezérelik. Ő csak ott volt velem, évek óta, és bár nem szerettem, néha mégis megnyugtatott a jelenléte. Mint egy társ, akire bármikor számíthatok.