Két titok

ö t

– Nekem te ne magyarázzál, négyszemű! – üvöltötte valaki. Ösztönösen behunytam a szemem. A durva hang Shashitát juttatta eszembe. Ha az új osztálytársa is egy hozzá hasonló alak lesz... Nos, nem tudtam, hogyan bírhatnám ki az elkövetkező három évet.

– Egy ember csúfolása olyasvalami miatt, amiről az adott személy nem is tehet, igencsak elítélendő szokás! – hangzott a válasz.

Végre rávettem magam, hogy kinyissam a szemem. A hangos srácnak szőke tüsifrizurája volt, a nyakkendője hiányzott, és hanyag testtartással terpeszkedett egy fal melletti széken (gyorsan feljegyeztem egy képzeletbeli emlékeztetőbe, hogy a lehető legtávolabb üljek tőle), a másik pedig egy kék hajú, szemüveges, első pillantásra is roppant hivatalosnak tűnő fiú volt. Tűz és víz.

– Mit magyarázol itt nekem?! Tudod, mit csinálj az ítéleteiddel, okoska?

– Nem tartom jó ötletnek, hogy az új osztálytársainkat efféle, gyermekekre valló vitával fogadjuk! – mutatott a szemüveges a belépő hármasra, mire gyorsan Eijirou mögé léptem.

– Sziasztok! – nézett körbe vidáman Ashido. A szőke csak morgott valamit és a fal felé fordult.

– Legyetek üdvözölve! (Valaki ajánljon már Iidának egy lelkészi állást.) Bocsássatok meg, amiért méltatlan módon fogadtunk benneteket! – hajolt meg a fiú. – A nevem Iida Tenya, és a Soumei Privát Alsó-középiskolából jöttem.

– Én pedig Ashido Mina, a Mustafuból, mint ők. Örvendek a találkozásnak – rázta meg nevetve a lány Iida kezét. Így tűnt, szórakoztatta az előbbi jelenet.

Inkább nem mutatkoztam be (egyelőre nem tudtam eldönteni, tartsak-e Iidától, mindenesetre jobbnak tűnt nem felmérgesíteni), inkább elindultam helyet keresni. Még viszonylag korán volt, az üvöltözős szőkén, Iidán, egy nem egészen emberszerű, nagydarab srácon, egy fekete lófarkas lányon, és egy másik szőke fiún meg persze rajtunk kívül senki sem volt a teremben.

A nagydarab, drapp bőrű és fához hasonló hajú, ártatlanul pislogó srác nem tűnt annyira fenyegetőnek, így végigosontam a termen, bőszen imádkozva, hogy ne tűnjek föl senkinek, és lehuppantam mögé, a leghátsó sor jobbról második padjába. Nem sokat fogok látni innen, de az azt jelenti, hogy engem sem lát más.

A velem egy sorban ülő lófarkas lány barátságosan intett. Félénken viszonoztam az üdvözlést. A lánynak kedves mosolya volt, de tudtam, hogy ez nem jelent semmit. Sosem jöttem ki jól a saját nemem képviselőivel, egyetlen, katasztrofális kimenetelű esetet leszámítva.

Eijirou a nagydarab srác elé ült le, a villámos hajú szőke mögé, akivel rögtön el is kezdtek beszélgetni.

Eleinte kissé elhagyottan éreztem magam, de mikor rájöttem, hogy önzőség lenne abban reménykedni, hogy Eijirou-nak továbbra is én leszek a legjobb és egyetlen barátja, úgy döntöttem, elég, ha csak meghúzom magam. A szőke srác – akiről kiderült, hogy azonos Bakugou Katsukival, azzal, aki a legtöbb pontot szerezte a felvételin – és Iida vitája folytatódott, és azt gyanítottam, érettségiig véget sem fog érni.

Ekkor újra kinyílt az ajtó. Egy megszeppent, zöld és göndör hajú fiú lépett be. Bakugou, aki addig viszonylag figyelmen kívül hagyta osztálytársait (persze Iidát leszámítva), váratlanul felordított, és a fiúra vetette volna magát, ha az nem kerüli ki gyakorlottan. Elnyomtam egy fintort. Tehát ismerik egymást, és nincsenek jóban. Úgy tűnt, Bakugou minden alkalmat meg fog ragadni arra, hogy veszekedjen valakivel.

Úú, kíváncsi vagyok, mit fog neked mondani, ha majd egyszer ellopod a képességét! – jegyezte meg a Hang kajánul.

A zöld hajú fiú mögött még egy lány jelent meg, mogyoróbarna bubifrizurája volt. Barátságosan üdvözölte a zöld hajút. Gyorsan összeszámoltam a teremben lévő gyerekeket. Velem együtt húsz – pont, mint az osztálylétszám. Hét lány, tizenhárom fiú.

Ekkor a zöld hajú és a barna hajú lány rémült arckifejezéssel hátrafordultak, és lenéztek a földre. Pár pillanattal később egy sárga hálózsákos férfi egyenesedett fel – apa. Vörös arcomat a tenyerembe temettem, ami elrejtette idióta vigyoromat, és nem tudtam megállni, hogy ne forgassam meg a szemem.

A férfi a tanári asztal mögé sétált, levette, majd valahová elsüllyesztette hálózsákját. – Nyolc másodpercetekbe került, hogy elcsöndesedjetek. Az élet rövid, emberek, és látom, hogy nincs sok józan eszetek.

A diákok megilletődve bámulták a furcsa jövevényt, akiről feltehetően azt sem tudták biztosan, hogy tanár-e vagy sem.

– Az osztályfőnökötök vagyok, Aizawa Shouta. Örvendek – folytatta a férfi szokott, érzelemmentes hangon. – Öltözzetek át a sportruháitokba. Legyetek gyorsak. Aztán irány a sportpálya.

Várjunk, mi?

Úgy tűnt, a többi diák is kissé összezavarodott. "Mi lesz az évnyitóval? Vagy a körbevezetéssel?" - hallatszottak mindenfelől az értetlenkedő suttogások.

De Aizawa Shoutának nem lehet nemet mondani, így hát egy rövid, de annál kínosabb lányöltözői jelenetet követően már a sportpályán álltam a többiekkel, kínosan feszengve a szűk sportruha miatt.