Két titok

ö t v e n e g y

Ösztönösen rá akartam kiáltani a meglepetten álldogáló Shinsou-ra, hogy segítsen, de ehelyett ezt kérdeztem hideg hangon:

– Mit keresel itt? Menj innen!

A fiú viszont, hála a jó égnek, hogy ilyen makacs, a helyén maradt. – A koncerten úgy tűnt, elég rosszul vagy. Aizawa-sensei azt mondta, a kollégiumba rohantál. Minden rendben?

Meg akartam rázni a fejem. Egy icipicit sikerült is. A Hang egy pillanatig nem koncentrált, mert a dühével volt elfoglalva.

Shinsou észrevette, és összevonta a szemöldökét. Beljebb lépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.

Tennem kellett valamit! Perceim voltak hátra. Nem akartam meghalni! Nem hagyhattam, hogy a Hang szörnyűségeket kövessen el! Valahogy Shinsou tudtára kellett adnom, mi a helyzet. De hogyan? Legfeljebb akkor tudunk kommunikálni, ha sikerül áttörnöm a Hangon egy-egy másodpercre, nem magyarázhatom el neki ezt az egészet. Kezdett kiveszni belőlem a remény, de most az egyszer nem adhattam fel. Szürreális élmény volt, hogy bár én magam iszonyatos stressz alatt voltam, a testem mégis tökéletesen nyugodt maradt, a szívdobogásom lassú volt, nem izzadtam, nem pirultam el.

– Azt mondtam, menj már el! – intett türelmetlenül a Hang. Én viszont minden maradék erőmet latba vetve megállítottam a kezét a mozdulat közepén.

– Mi a... – A Hang egy pillanat múlva visszaszerezte az irányítást. Én, már ha ez lehetséges test nélkül, szédelegtem.

Viszont éreztem, hogy a Hang egyre idegesebb. Ez volt a legutolsó esélyem az életemben. Nem szúrhattam el. Kinyitottam a számat és kinyögtem három szót.

– Használd... A... Képességed...

Ha ezután is az én irányításom alatt marad a testem, bizonyára összeestem volna, de így csak magamban, szinte gondolatként aggódhattam, Shinsou megérti-e, amit mondtam.

A szemem elé bekúszott egy kép apáról. Aztán Hizashi-ojisanról. Ne... Nem halhatok meg most!

Épp Eijirou arca lebegett előttem, amikor Shinsou elüvöltötte magát:

– Ashilia, ájulj el!

– Micsoda? – horkant fel a Hang.

Eijirou arca után Shinsou-ét láttam, amint rémülten az eldőlő testem után kap.

•~•~•

Álmodtam. És mivel álmodtam, nem halhattam meg. Pedig láttam a fekete ködöt, ami talán inkább fehérnek tetszett, ha nem sütött rá a fény – a ködöt, amely el akart nyelni. Szüntelenül ott táncolt a gondolataimban, hisz a szemem már hasztalanná vált. Nem is gondolatok voltak ezek, jöttem rá egy idő után. Hanem álmok. Nem tudom felidézni, miféle álmok voltak, mi szerepelt bennük, de abban biztos voltam, hogy amikor felriadtam belőlük, nem hiányoztak.

Lassan ébredtek fel az érzékeim, szép sorban, egymás után. Először halk légzést hallottam. Nem is. Ketten lélegeztek. Az egyik én voltam. Csak később jutott el a tudatomig ennek jelentősége.

A második az ízlelésem volt. Fémes, mégis semleges ízt éreztem a számban. És száraz volt a torkom, mint a papír. Erre a többi testrészemet is érezni kezdtem. Valami puhán feküdtem. Az ujjaim takarót tapintottak. Picit megmozgattam őket.

Nem haltam meg.

Ezt a megállapítást magamnak szántam, és mélységes mély csend fogadta. A Hang nem válaszolt.