Két titok

ö t v e n

Ahogy széthúzódott a függöny, Bakugou elüvöltötte magát.

– Zúzzuk szét őket! – Azzal rácsapott a dobra az ütőkkel. Erre nem számítottam, így egy picit késve vágtam bele én is a dallamba. Jirou-nál kicsit hátrébb álltam a színpadon, nyakamban a gitárommal. Gyorsan felzárkóztam a többiekkel, de a hiba összezavart. Basszus! Hogy is volt a zene? Jól csinálom? Most már nincs visszaút! Nem ronthatom el!

– Köszönjük, hogy eljöttetek! – kiáltotta Jirou, bár a hangját alig hallottam Bakugou eszeveszett dobolásától. Nehéz volt rábírni, hogy egyáltalán segítsen, most meg jobban csinálja, mint én...

Jirou belefogott a szövegbe. Amennyire hallottam, tényleg szépen énekelt. A dal, amit hárman írtunk, a hősökről és a zenéről szólt. Angolul volt, de Jirou tökéletesen ejtette a szavakat.

Rosszul pengettem az egyik akkordot, egy húrral lejjebb fogtam le. Francba! Béna, béna, béna! Biztosan mindenki hallotta! Mindegy, csak tovább...

Nem tudtam összeszedni magam. A lábam egyre jobban remegni kezdett. Az ujjaim maguktól jártak. Tudtam, hogy hülyén néz ki, hogy ott állok a színpadon lehorgasztott fejjel, de bármennyire is győzködtem magam, képtelen voltam felnézni. A közönség soraiban ott volt valahol Eri, és apa, és Hizashi-ojisan, és talán Shinsou is...

A szemem sarkából láttam a táncos csapatot. Sárga kosztümben voltak, mi pedig pólóban. Kissé bő volt az M-es felső... Már nem tudtam a külvilágra koncentrálni. A gyomrom szorított és forró volt, mintha valami a torkomat fojtogatta volna. Fél füllel hallgattam Jirou énekét. Mindjárt jön az én sorom... Nem tudok megszólalni! Mi is volt a szöveg? Jézusom!

Jirou elért addig a pontig. Egy pillanatig várta, hogy kinyissam a számat és betartsam, amit ígértem az osztálynak, de amikor nem szólaltam meg, simán folytatta az én részemmel. A lelkem egy része megkönnyebbült, a másik viszont majdnem felsírt. Miért? Miért nem vagyok képes még erre sem?

A zene elhalkult a fülemben. A kezeim erőtlenné váltak, majdnem elejtettem a gitárt. Folytatni kell... Nem tudtam, hogy hányszor rontottam el, már képtelen voltam figyelni. A belsőm gombócként kuporodott össze, amely azért imádkozott, hogy eltűnhessek innen, erről a világról.

Aztán valami színeset láttam. Konfetti. Már nincs sok hátra. Valóban, fél perc múlva egyszer csak megállt a zene, vele együtt a kezem is, inkább csak reflexből. A karjaim az oldalam mellé hullottak. Hirtelen szörnyen melegnek éreztem azt az egy szál, túl nagy pólót.

A többiek meghajoltak. Én nem. Az összes tagom zsibbadt volt. Mindenkinél előbb hagytam el a színpadot. A fejemben azok a képek villogtak, amiket elképzeltem arról, mit láthatott a nézőtér. Né, az a fekete hajú csaj kiállt oda, de alig csinált valamit, aztán el is rohant, mint egy óvodás! Szánalmas.

A backstage-ben ledobtam a gitáromat a földre, felkaptam a fogason lógó pulcsimat és kirohantam. Ha elég gyors vagyok, gondoltam, miközben belebújtam a pulóverbe, megelőzhetem a tömeget. Menet közben belerohantam valakibe. Felnézve apát pillantottam meg. Félrelöktem és rohantam tovább. A férfi látványára az jutott eszembe, most akarom őt látni utoljára. Mert ha nem találkozunk többször, az neki jobb. Hirtelen annyira feleslegesnek éreztem magam ebbe a világba, hogy szinte csodálkoztam, hogy amikor a betonútnak csapódik a lábam, hangosan puffan. Még annyit se érek, hogy hangot hozzak létre.

A kollégium előtt fékeztem le. Ekkorra már kifogyott az erő a lábaimból, a kezdeti adrenalin egyszeriben elszállt, és majdnem összeestem. Valahogyan felvonszoltam magam a szobámba. Villanyt nem kapcsoltam, odakint pedig már sötét volt, így egyedül a hold sápatag fénye világította meg a szőnyegemet. Egy mozdulattal összerántottam a függönyt és lerogytam a szőnyegemre.