Két titok

h a r m i n c ö t

Valami hevesen megrántotta a testem, és a következő pillanatban már egy épületben álltam. Az érkezés kemény volt, elveszítettem az egyensúlyom, és mivel a kezem még mindig össze volt kötözve, a földre zuhantam.

Káromkodva ültem fel. Mellettem ebben a pillanatban jelent meg Mr Compress, aki a golyócska helyett egy fiút szorongatott – Bakugou-t. Úgy festett, azonnal fel fog robbantani valamit, amit nem bántam volna, ám az egyik gonosztevő pillanatok alatt képesség-gátló bilincset és fém szájmaszkot tett rá. Bakugou tehetetlenül rángatta a végtagjait és üvölteni próbált, de csak elfojtott nyögéseket hallottunk.

– Engedjetek el minket! – kiáltottam Shigarakira, kissé kétségbeesetten. Ez nem jó, nagyon nem jó... Itt vagyunk a Gonosztevők Szövetségének főhadiszállásán, és egyikünk sem tud semmit tenni a kiszabadulásunk érdekében. Szinte lehetetlen, hogy a hősök ránk találjanak... Legalábbis, mielőtt túl késő lesz. Muszáj volt valami kiutat találnunk.

– Nem – felelte egyszerűen a bátyám, aztán türelmetlenül intett egy magas, fekete hajú, húsz év körüli srácnak, akinek hegek csúfították el az arcát és karját. – Oldozd el, Dabi.

– Biztos vagy benne? – vonta fel a szemöldökét az. – Nekem úgy tűnik, kész lenne élve felkoncolni minket.

– Tegyél rá képesség-gátló bilincset, csak igyekezz már – vakargatta a nyakát Shigaraki, majd a nyomaték kedvéért hozzátette: – Ez parancs.

Dabi vállat vont, és megtette, amit a bátyám mondott. Én nem olyan bilincset kaptam, mint Bakugou, hanem egy kesztyű szerűséget, amiben szabadon mozgathattam a kezem. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne kaparjam ki a bátyám szemét.

– Nos? Hol van a papírod? – lépett hozzám közelebb.

– Milyen papír? Ezért raboltuk el őt is? – kérdezte egy nyávogó hang, közvetlenül a hátam mögül. Ijedten rezzentem össze. Egy legfeljebb tizennyolc éves, szőke kontyos lány állt mögöttem, kényelmetlenül közel. Mikor ránéztem, elmosolyodott, amit csak nagy jóindulattal lehetett volna aranyosnak nevezni. Végigfutott a hátamon a hideg – beugrott minden yandere szereplő a mangákból, amiket olvastam, és akik pont ugyanígy néztek.

Mikor a bátyám nem felelt, a lány lebiggyesztette az ajkát. – Nem árulod el nekünk?

– Semmi közötök hozzá – vágta rá Shigaraki ellenségesen. Pedig ezek a saját emberei... Minden haragomon és félelmemen túl, igazából egész érdekes volt egy hírhedt bűnszövetkezet tagjainak beszélgetését figyelni.

Kicsit jobban körülnéztem a helyiségben. Elég üres volt, csak az egyik sarkában állt egy bár, előtte pult, magas székekkel. Shigaraki az egyik ilyenre telepedett le, és intett, hogy kövessem a példáját. Nem ültem le, feszélyeztek a körben álló gonosztevők és Bakugou, aki továbbra is hasztalanul küszködött a sarokban.

A bárpult mellé álltam, és szó nélkül Shigaraki felé csúsztattam a cetlit, ami addig a farzsebemben lapult. A fiú utánakapott és a nyakát vakargatva nézegette.

– Mi az? – hajolt felé a szőke lány, de a bátyám elhessegette. Megkereste a saját papírját és az enyém mellé tette. Nagyon hasonlítottak egymásra.

– De mit jelenthet? – motyogta Shigaraki, csak úgy magában, egyre hevesebben dörzsölve a nyakát. A lényem egyik fele anya kódján, a másik egy menekülési módon tűnődött.

Miután egy darabig bámultuk a papírokat, valami feltűnt.

– Az én betűim mindig beljebb kezdődnek eggyel – mutattam rá meglepetten.

Shigaraki szeme, amire most, oldalról, enyhén beláttam a kéz mögött, összeszűkült. – Ha egymás mellé tesszük őket... Az enyémek az első betűk és a tieid a másodikak. Kurogiri, adj papírt és ceruzát!

A fiú felváltva lemásolta a betűniket. Feltűnt, hogy a keze remeg egy picit írás közben. Az első értelmes szó után segítettem neki kibetűzni az üzenetet.

Néma csend borult a helyiségre, ahogy elült a ceruza sercegése. Mindketten a papírt néztük, amin három sor bontakozott ki az értelmetlen betűhalmazokból.

A vándorúttól fáradtan, betelten
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem.*

– Ez mégis micsoda? – A bátyám hangja teljes értetlenséget tükrözött, én azonban rögtön felismertem a verset.

– Ez egy híres haiku.

– Hogy mi? – fordult felém a fiú.

– Matsou Bashou Utolsó haikuja. Ez volt a halála előtti végső verse – magyaráztam. Érdekes volt, hogy Shigaraki nem ismerte fel, ez az egyik első haiku, amiről tanulunk. Ezek szerint valószínűleg nem járt iskolába. Írni tud, bár a karakterein látszott, hogy nem csinálja gyakran.

– És ez mit akar jelenteni? – Éreztem a hangján, hogy ideges. Nem csoda, hiszen a várva várt üzenet az anyánktól csak egy híres vers. Én is kicsit csalódott voltam, de igyekeztem ezt elnyomni magamban.

– Valószínűleg így szeretett volna elbúcsúzni tőlünk – mondtam halkan. A kezemet bámultam.

– Khm... Végeztetek? – köszörülte meg a torkát Dabi, amivel visszarántott a valóságba, és eszembe jutott, hol is vagyok.

Shigaraki még mindig kábultnak tűnt egy kicsit, de intett Dabinak. – Igen. Nézzük a másik dolgot. Bakugou Katsuki. Vegyétek le róla a szájmaszkot.

Amíg Twice teljesítette a fiú parancsát, Dabi megint meg akart kötözni, de Shigaraki megrázta a fejét. Ezek szerint bízik abban, hogy a képességem nélkül nem jelentek számukra veszélyt. Nem tudtam, hogy ez egy jó, vagy rossz dolog-e.

Amint lekerült a maszk Bakugou-ról, a fiú felém fordult. Arcán mérhetetlen düh tükröződött.

– Te... Te rohadt szemétláda – fröcsögte. – Te áruló!

– Én... Nem... – Ennyi bukott csak ki belőlem a vádakat hallva. Hát persze, Bakugou végighallgatta, ahogy úgy beszélgetek Shigaraki Tomurával, mint akik jól ismerik egymást. Nyilván úgy tűnik neki, hogy elárultam a UA-t. A fenébe!

– Persze, te, te nem! Hallod magad? – Bakugou hangja csöpögött az undortól. – Olyan jó barátja vagy itt mindenkinek. Mondd, mennyi mindent árultál el nekik az utóbbi fél évben? Mióta vagy a kis kémjük?

Védekezni akartam, de nem jött ki hang a számon. Sosem kémkedtem a Szövetségnek, de tettem törvénybe ütköző dolgokat. Hogy magyarázom ezt ki? Mi lesz a büntetésem? Nem akartam látni a csalódást apa szemében, nem akartam, hogy Eijirou is úgy nézzen rám, mint Bakugou. Miért kellett ezt is elrontanom?

– Ehh? Kém? A kiscsaj? Ugyan – legyintett Dabi, de Bakugou miért hitt volna neki? Egy gonosztevő és az én szavam annak ellenében, amit a két szemével látott.

– Ne foglalkozz vele – szólt Shigaraki olyan hangon, mintha legalábbis az én hibám lenne, hogy anya csak ennyit hagyott ránk. – Valaki vigye fel, és gondoskodjatok róla, hogy ne szökjön meg.

– Majd én! – ugrott fel a szőke lány.

– Touga, csak ne vágd fel az ereit – motyogta Mr Compress. A lány izgatottan felém ugrált, majd kézen fogott és felrángtatott az emeletre.

Egy kicsi szobába vezetett, ahol csak egy ágy és egy rozoga szék volt, és az összes világosság az apró ablakon keresztül érkezett (ami, éjszaka lévén, nem volt túl jelentős). A lány csacsogva leültetett az ágyra, aztán visszasasszézott a földszintre. Kattant a zár, én pedig egyedül maradtam.

*Kosztolányi Dezső fordítása