Két titok

h u s z o n h é t

Az írásbeli vizsgákra Eijirou-val és Itsukával készültünk. Eijirou el akarta hívni Bakugou-t is, de a fiú nem meglepő módon közölte, nem hajlandó a mellékszereplőkre pazarolni az életét, így hármasban maradtunk. Eijirou és Itsuka nem igazán ismerték egymást – Eijirou-val azután találkoztam, hogy Itsukával megszakadt a barátságunk, bár mindent elmeséltem neki –, de hamar megtalálták a közös hangot és nagyon jól szórakoztunk együtt.

– Amúgy ti is hallottátok, hogy megyünk edzőtáborba? – kérdezte Itsuka, az ölébe kucorodott Tojásrántottát simogatva (a cica egyedül az ő társaságát volt hajlandó elviselni huzamosabb ideig).

– Ó, ti is jöttök? – kérdeztem boldogan.

Itsuka bólintott.

– Remélem, megengedik, hogy közösen eddzünk! – nézett fel ránk Eijirou. Ő, velünk ellentétben, nem az ágyamon vagy az asztalomnál üldögélt, hanem a földön, és a matekkal szenvedett. – Tetsutetsuval tudnánk fejleszteni egymás képességeit!

– Én azt szeretném, ha lenne a végén valami osztály vs. osztály csata. Az A a B ellen – vigyorgott Itsuka. – Elpáholnánk titeket.

– Valami azt súgja, előbb vagy utóbb, de sor fog kerülni ilyesmire – motyogtam. Megsimítottam a párnámon szunyókáló Éjfürt fülét. Egyre többet alszik, és egyre kevesebbet van ébren. Nem kéne csodálkoznom, elvégre kifejezetten idős macska, de nem akartam belegondolni, mit is jelent ez.

– De előbb túl kell élnünk a vizsgákat – sóhajtotta Eijirou. – Nem akarok nyári iskolába menni!

– Akkor pedig jobb lenne, ha tanulnátok és nem hangoskodnátok – nyitott be apa hirtelen.

– Ne ijesztgess – rezzentem össze.

– Aizawa-sensei, ne hallgasson ki minket! – vigyorgott Eijirou. Az iskolában bizonyára nem mert volna ilyen tiszteletlenül beszélni vele, de már azelőtt is jól ismerték egymást, hogy apa osztályába kerültünk.

– Nem nehéz, tekintve, hogy tőletek zeng az egész lakás – morogta apa, de látszott rajta, hogy valójában nem haragszik.

– Bocsánat, igyekszünk halkabbak lenni – hajolt meg ültében Itsuka, sokatmondó pillantást vetve rám a szeme sarkából, amit nem igazán értettem.

– Ajánlom is.

Miután a férfi kiment, Itsuka vigyorogva hajolt felém és odasúgta:

– Tényleg, Ash-san. Tudsz már valami újat arról?

Megráztam a fejem.

Még jó, hogy nem, milyen beteg dolog már kémkedni az apád után.

– Miről? – kíváncsiskodott Eijirou. – Hé, nekem nem is mondjátok el?

– Azt szoktad mondani, nem férfias dolog pletykálni – vont vállat Itsuka. – Hát akkor nem kényszerítünk.

– De most már érdekel. Légyszi – könyörgött a fiú.

Lemásztam az ágyamról, és Eijirou mellé ültem a földre. Gyors pillantást vetettem az ajtóra. Ha apa még mindig előtte áll, van esély, hogy meghall... A fogaim között, a lehető leghalkabban beszéltem.

– Ez csak egy feltételezés, de... Szóval, felvetült bennem, hogy, hát, hogy, apa és Hizashi-ojisan, izé, többek, mint kollégák.

– Legjobb barátok, nem? – értetlenkedett Eijirou.

– Nem erre gondoltam. – Éreztem, hogy forró az arcom, és nem csak azért, mert Eijirou-tól alig húsz centire voltam. Kínos volt így kimondani, Itsuka egyből megértette és nem kellett ilyen konkrétnak lennem. – Öhm... Romantikus értelemben.