Két titok

n e g y v e n h a t

Kábé száz méter után egyszer csak véget ért a folyosó. Szitkozódva fordultam körbe, és a jobb oldalamon megláttam egy ajtót. Meglepő módon fából volt, széles kilinccsel, nem úgy nézett ki, mint egy titkos szervezet titkos pincéjében lévő titkos helyiség bejárata.

Megpróbáltam kinyitni, de be volt zárva. Mivel más út nem volt, visszafelé pedig nem akartam menni, kénytelen voltam az Eijirou-tól egy pillanatra ellopott képességgel betörni.

Arra számítottam, hogy gonosztevők vetik majd rám magukat, ehelyett csak egy rémült kislány ült a szoba közepén álló ágyban.

– Mi a... Várjunk! Te vagy az a kislány?

A személyleírás alapján – hosszú, világos haj, nagy szemek, kis szarv, bekötött karok – valóban ő lehetett az. Különben sem valószínű, hogy túl sok kislányt tartanak fogva. Ugye?

– K-ki vagy te? – kérdezte félős, vékony hangon, de nem próbált elmenekülni előlem. Valószínűleg nem gondolta, hogy rosszabb dolgokat tudok vele tenni, mint a Hassakai.

– Öhm... Nincsen semmi baj – váltottam a lehető leggyengédebb hangnemre, amit csak produkálni tudtam. – Én és a társaim azért jöttünk, hogy megmentsünk téged.

– Milyen társaid? Hősök vagytok?

– Igen. Odaviszlek hozzájuk – mosolyogtam rá reményeim szerint kedvesen a lányra.

Ne vicsorogj már, nem csoda, hogy fél tőled.

Visszarendeztem az arcvonásaimat.

– Mi a neved? – léptem hozzá közelebb egy kicsit. Közben azon törtem a fejem, hogyan tudnék kijutni innen vele.

– E-eri.

– Figyelj, Eri, azt fogjuk csinálni, hogy...

Nem tudtam befejezni a mondatot, ekkor megremegett a föld és a szoba kezdett összehúzódni. Valószínűleg a betont mozgató gonosztevő rájött, hogy rossz helyen vagyok. Erről eszembe jutott valami. Hogyha nem a távolból irányítja a falakat, ami egy ilyen nagyszabású képesség esetében ritkaság, akkor közel kell lennie. A társaim pedig valószínűleg már messze járnak...

Gyorsan felkaptam a kislányt, aki remegve bújt hozzám. Közben a plafon közeledni kezdett felénk, a padló pedig hullámzott. Megnéztem a képességeket ötszáz méteren belül. Bingó! Csak négy ismeretlen, plusz valamilyen okból kifolyólag Eijirou-é, Fat Gumé és Amajiki-kuné volt elérhető. Ők is leszakadtak a csapattól? Nem volt időm ezen gondolkodni. Elloptam azt, amelyik legvalószínűbbnek tűnt a neve alapján – Manipuláció –, és csodák csodájára megállt a mozgás. Megpróbáltam úgy irányítani a falakat, hogy felfelé jussunk – borzasztó érzés volt, szinte beszippantott a beton és úgy éreztem, mintha a belső szerveim mozogtak volna –, de sikerrel jártam.

Egy, ha minden igaz, két emelettel feljebbi folyosón kötöttünk ki. Meg kellett volna keresnem a többieket, de ahogy visszaadtam a betonos képességet, hirtelen minden erő kiszállt belőlem. Térdre rogytam, a szemem előtt fekete foltok táncoltak.

– J-jól vagy? – kérdezte Eri rémülten.

– Persze, csak... Adj egy kis időt – motyogtam. – Kimerített a képességem használata.

Miért dőltél ki ilyen hamar? – lepődött meg a Hang.

Valószínűleg nagyon képzettek azok a gonosztevők, akiktől elloptam a képességeket. És sokat használtam őket...

– Én segíthetek! – mondta hirtelen Eri és letérdelt mellém. A szeme félve, de kedvesen csillogott. Kérdőn néztem rá. – Az én képességem meg tudja növelni a tiédet – mutatott a kis szarvacskájára.