꧁Dalmady Stefánia꧂
Akárhány szerelőt kérdeztem mindenki azt mondta, hogy várjam meg itt. Hogy hol. A sokadik folyosó közepén. Már elvesztem. Telefonomra pillantva realizáltam, hogy 10 perc múlva megkezdődik az időmérő de George sehol. Azon a folyosón ahova vezettek kb egy maratont sétálhattam le míg vártam. Na végre. Velem szembe látom, hogy csukja be az ajtót majd észrevesz. Hatalmas mosolyra húzza a száját. Istenem de szívdöglesztő. Még ebben a ruhában is irtó helyes. Oda lépett hozzám és szoros ölelésbe vont. Szinte elvesztem a karjai között.
- Bocsi, hogy nem tudtam írni. Tényleg. – nyom egy puszit a fejem tetejére.
- Semmi baj megértem. – indulok meg kifelé. Asszem erre kell menni, gondolom magamba.
- Ne siess van még időnk. – húz vissza majd a falnak „lök”.
- Még észre vehetik. – vágok komoly fejet.
- Nem érdekel. Ha jól esik had nézzenek. – hajol le hozzám egy csókra. Egyre hevesebben csókolóztunk. Kezeit a derekamon pihentette míg az enyém felfedezőútra indult. Ujjaimat belevezettem barna fürtjeibe amit meg is húztam. Persze nem direkt. Erre csak egy kellemes nyögés hagyta el ajkait...Szétváltunk és én csak kapkodtam a levegőt hiányomban. Ő a tekintetét végig rajtam pihentette míg helyreállt a légzésem. Kislányos zavaromban nem mertem felnézni rá. Az állam alá nyújt és felemelte a fejem, hogy egyenesen szembe nézzek. Elvesztünk egymásban. De az a kis apró hangocska ott motoszkált a fejemben, hogy ennek nem lesz jó vége. Lépjek le idő előtt. Valahogy a lábam és a szívem nem vitt. Csak az eszem. Meg kell próbálnom kizárni mindent és csak a MOSTra koncentrálni.
- Nagyon elkalandoztál. – tűr egy tincset a fülem mögé.
- Semmiség. – rázom meg a fejem és a két kezem a kidolgozott mellkasára rakom.
- Szívtipró gyere. – zavarja meg az idilli pillanatot egy szerelő.
- Menned kéne.
- Tudom. Gyere. – fogja meg a kezem majd kimegyünk oda ahol az autója áll. Még pár dolgot egyeztetett a többiekkel addig én átfutottam az adatait. Mit ne mondjak mániámmá vált tudni, hogy hogyan ment a pályán.
- Az elemzések alapján a Q2-nek röhögve meg kell lenni. Olyan jól veszed az íveket és fordulsz rá az egyenesekre. Jól kezeled az üzemanyagot – lapozok – csak egy kicsit a gumikezelésedre kell figyelni és tök jó lesz. – lépek el a monitortól. Oke. Most mindenki engem nézett.
- Tényleg hihetetlen ez a csaj George. Nem hazudtál amikor azt mondtad, hogy tehetséges. – lépett oda Simon.
- Szoktam én olyat. – karol át.
- Sisak! Autó! Most. – parancsol rá a csapatfőnök.
- Igen is. – veszi kezébe a kobakját. – De előtte megkaphatnám a szerencsecsókom? – fordul hozzám.
- Hajthatatlan vagy. A kamerák itt vannak. Látják.
- Mi lenne, ha egyszer azokat a barmokat kizárnád?
- Igazad van. – markolok bele a ruhájába és húzom le egy csókra. – De nekem megcsinálni. – majd hátat fordítva megyek oda, ahol a hozzátartozók szoktak állni.
꧁꧂
<GEORGE RUSSELL BEJUT A Q2-BE>
Hallottam a közvetítést.
Megcsinálta! Tudtam, hogy képes rá. Mint egy őrült ugrálok örömömben. George lassan begurult a boxba felkészülve a Q2-re. Gondoltam gratulálok neki de nem hiszem, hogy most pont rám figyelne. Benne van egy burokban és gondolom a versenyre koncentrál. Hittem én.
- Sztef gyere! – int nekem Simon. – Ezt vedd fel. – ad át egy fejhallgatót mire én kérdő pillantásokat küldök felé. - Beszélni szeretne veled. – mondja nemes egyszerűséggel. Felveszem a fejest majd várom míg beleszól:
‘Halo? ’
“Itt vagyok”
‘Megcsináltam’ – érezni lehetett az örömöt. Lesírt róla, hogy majd kicsattan.
“Megcsináltad. De ez természetes”
‘Köszönöm’
“Ne nekem köszönd, hogy tudsz vezetni.” – vettem le a fejemről a készüléket és visszasétáltam az előbbi helyemre.
