{-Úton vagyok Cambridge- be. - hajtom le a fejem és érzem, ha a sós könnyeimmel megtelik a szemem.
-Hogy hova?}
-Egy órája szállhattunk le. - nézek rá az órára. - Igazából nem tudom - túrok idegesen a hajamba.
-Kivel vagy? Miért mentél el. Jól vagy? - záporoz a kérdésekkel.
-Calummal. A szüleihez tartunk. Túl korán történt minden. Nem így akartam. LIZ. Lelkileg már kezdek besokalni. - zúdult ki az összes könny ami összegyűlt. - Egyik pillanatba jól érzem magam másikban otthon állok a szégyentől elsüllyedve és hallgatom anyám szapulását. De ez mégis más volt. Megtörtem. Erre bíztattál, hogy merjem meglépni. Hát itt van. Éveken keresztül mindig csak meghunyászkodtam. Ezentúl más lesz. Igazából féltem. Nem tudtam hova menjek. És Callum felajánlotta ezt. Éltem is a lehetőséggel. Távol akarok lenni egy ideig attól a helytől.
-Büszke vagyok rád. Remélem tudod. Tudom min mentél keresztül. Meg értettem, hogy miért tűrted évekig. És azt is értem, hogy most miért álltál a sarkadra. Belépett egy olyan ember az életedbe, aki végett beláttad, hogy ez nem mehet így. Aki támaszt nyújt, aki szeret. - nagyon is jól estek a szavai. Kellett ez a löket is. - Tudnod kell, hogy egy hívás és a tiéd vagyok. Nem érdekel, hogy ez a majom - utal a nála lévő Leclerc-re - itt van. Te fontosabb vagy.
-Köszönöm - törlöm le könnyeim.
-Nekem ne köszönd. Ez természetes.
-Szívem, megérkeztünk. - simít végig a lábamon Callum. Felpillantva látom, hogy egy elég kis otthonos családi ház előtt álltunk meg. Aprót bólintok majd visszaemelem a fülemhez a készüléket.
-Milyen cuki már. - áradozik Liz. - Menjél. Ne várasd.
-Igen az. - pillantok rá a mellettem ülő fiúra, aki megereszt egy féloldalas mosolyt.
-Szeretlek ugye tudod. Ott jó helyen vagy. Vigyázz magadra.
-Én is téged. Legyetek jók. - majd leraktam.
Lehajtva az autóba helyezett kis tükröt kezdtem el nézegetni magam. Jól elfolyt a szempillaspirálom. Hogy álljak így eléjük. Szörnyen nézek ki. Ritka az, ha valaki igy lát. Mellettem egyszer csak nyitódott az ajtó és Callum hajolt le hozzám.
-Megnyugodtál? - szögezi nekem a kérdést.
-Úgy ahogy. - pillantok fel rá.
-Na gyere. - nyújtja a kezét és segít kiszállni az autóból. - Próbálj meg ezen a héten pihenni. Jól fog esni. A szüleim befogadóak. Meg fogják érteni és ők is támogatni fognak. Hidd el.
-Akkor is izgulok, hogy mit fognak mondani.
-Örülni fognak, hogy milyen csodálatos lányt találtam.
-Csodálatosnak tartasz? - nézek fel rá. - Még így is? Érzelmileg labilis vagyok. Annyi lány van. Akik tökéletesek.
-Ezt többször nem szeretném meghallani. - simítja az egyik kezét az arcomra. - Úgy szeretlek ahogy vagy. Idővel helyre jön a lelked. Tény, hogy a régi sebek nehezen gyógyulnak, sőt némelyik örökre rajtunk marad, de meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy ettől vagyunk emberek. Mindenkit értek csalódások, de ezek tanítanak meg élni. A sok kudarcból építkezünk és ez meghozza a hatását. A kudarcok igen is közre játszanak a mi fejlődésünkben.Ha nem buknánk el akkor nem lennénk elég felkészültek a nagy világra. Nem erősödnénk meg a feladatra. Át kell esni ezen. Nincs tökéletes élet. Aki meg azt mondja az hazudik.
-Szeretlek. - magam sem értem, hogy mondhattam ki. De hát ez az igazság.
-Én is - hajol oda egy szenvedélyes csókra.
