{- Louis. - szólítom meg mire rámkapja a tekintetét. - Köszönök mindent.
- Nincsen mit. - kacsint rám majd visszafordul a papírhalmazhoz, tovább kutatva.}
Július 29.
- Meg van mindened? - nyit be Louis a szobámba, miközben én nyakig a böröndömben voltam.
- Szerinted arról vagyok híres, hogy annyi cuccal távozik amennyivel érkezett? - nézek fel rá a nagy kutakodás közepette.
- Hát... - kezdene bele de közbe vágok.
- Ne válaszolj. Költői kérdés volt. - törlöm meg a homlokom. - Nem láttad a fehér ingemet? - forgolódok körbe-körbe a szobában. - Esküszöm, hogy nem vettem ki belőle. Tudom, hogy az aljába raktam. - mutogatok össze vissza.
- Arra a fehér ingre gondolsz amit hajnalban kivasaltál és egy vállfán felakasztottad a fürdő ajtóra?
- Istenem! - fújom ki a benntartott levegőm. - Mire mennék nélküled. - célzom meg a fürdőszobát, hogy végre el tudjak kezdeni készülődni.
- Had ne kelljen sorolnom.
- Ego. - hajolok ki miközben próbálom visszafolytani a nevetésem.
- Haha. - forgatja meg a szemét, majd sarkon fordul és elmegy.
Bolond egy ember én azt mondom
꧁꧂
El sem hiszem, hogy végre úton vagyok oda amiért eljöttem ebbe az országba. Nem teljesen így képzeltem el a Francia "nyaralásom". És, hogy azóta tudom-e, hogy miért is rángattott el? Nem, nem tudom. Egyszer csak arra eszmélek fel a nagy bambulásomból, hogy az autó megáll egy egyszintes családi ház előtt. Nagy levegőt véve kapcsolom ki a biztonsági övem , majd kiszállok a járműből. A levegőben tapintani lehetett a feszültséget. Louis mellém lép majd átkarolja a vállam és a ház bejáratához vezet, majd kopog rajta.
Pillanatokkal később egy szőkésbarna hajú srác nyit ajtót. Gasly? Mit keresünk mi Pierre Gasly-nál?
- Sziasztok! - köszönt nekünk majd rám vezette a tekintetét majd vissza Louisra. Intett a fejével, hogy menjünk be. Mikor beléptem emlékek hada rohamozta meg az elmém. Én már itt jártam. Még évekkel ezelőtt. Körbe körbe forogtam mikor a szemem magállt az egyik szoba ajtaján. A nadrágom hátsó zsebemből előhalásztam a telefonom majd a képet ami a tokban volt előszedtem. Az általános iskolás énem ül egy kis sámlin egy vigyorog a kamerába. A szoba hátterében pont ugyan az a kék árnyalatú ajtó lóg bele. Ez az a ház? Nagy lendülettel indulok be a szobába. Ez.. ez az a ház. Anyám volt barátjáé. Emlékszem! Hiába volt régen minden pillanata tisztán él bennem. Amikor ideköltöztünk. Amikor bemutattak a fiának. Amikor legjobb barátok lettünk.
A fiának! Kapom fel a fejem. Hogy is hívják? Áhh nem rémlik! Hol van most?
Lépéseket hallok magam mögött majd odafordulok és meglátom a két fiút, ahogy az ajtófélfának támaszkodnak.
Rájuk vezetem a tekintetem majd megszólalok:
- Hogy is hívták és hol van most? - húzom apró félmosolyra a szám hiszen sok idő után végre azt érzem, hogy újra láthatjuk egymást.
- Anthoine Hubert...
