{Nem érdemli meg. Találna úgy is olyan lányt aki körül nincs baj. Nem befolyásolná a családi problémája. Rakás szerencsétlenség. Így tudnám jellemezni magam.}
Fejem lassan kezd kitisztulni. Már úton lehetünk egy ideje. De innen hova tovább. Mit kezdek magammal. Nincs otthonom. Még a munkám se rendeztem el. Hogy fogom eltartani magam. Nem szeretnék a Barátomon függeni. Mert azért hosszútávon nem egészséges. Nem szeretném, hogy olyan barátnő legyek, aki a pasija pénzén élősködik úgy hogy nem csinál semmit.
-Minden rendben? - simítja rá a kezét a combomra, amitől kirázott a hideg és egy apró bizsergés lett úrrá rajtam.
-Rendben lesz...
-Mi itt vagyunk veled ugye tudod? - pillant rám fél másodpercre.
-Igen, és... Egy köszönömmel viszont tartozom.
-Nem szükséges. Érted akár tűzbe is megyek.
-De akkor is. Simán meggondolhatod magad. Meg... Te Jézus. - nézek rá az arcára. - húzódj félre.
-Miért is?
-Csak csináld. - A fiú szót fogadva eleget tesz a kérésemnek. Feltérdelek az ülésen és közelebb hajolok hozzá. - Nagyon vörös a pofid. - fogom meg az állát és annál fogva forgatom a fejét.
-Túl élem. - küld felém egy mosolyt.
-Erről IS én tehetek...
-Nem, ne így fogd fel. - néz mélyen a szemembe.
-De tényleg csúnya az arcod. Kéne valami hideg, ami lenyugtatja.
-Majd elmúlik. - húz át a volán mögötti ülésre egészen pontosan az ölébe. - Megérte.
-Köszönöm.
-Mondtam, hogy ne köszönd. - hajol oda egy csókra. - Most már nem lehet semmi bajod. Vigyázok rád.
꧁꧂
A csomagom felrakva a futószalagra csekkolunk be a repülőtéren a nemsokára induló gépre. Kéz a kézben szálltunk fel a járműre és elfoglaltuk a helyünket. Régen elég sokat repültem, de ma már eléggé elszoktam tőle. Bemondják, hogy a gép 5 perc múlva felszáll. Becsatoltuk a biztonsági övet és vártuk a felszállás. Úton vagyunk Cambridge-be. Callum szüleihez. Mit ne mondjak nem így képzeltem el az első találkozást. Túl gyorsan történnek az események. Mi lesz, ha nem kedvelnek. Ha ők is előítéletesek lesznek. Ha ők nem ilyen lányt képzelnek el a fiúk mellé. Ez mind a jövő zenéje. Fölösleges ezen rágódni. Lesz, ami lesz. Egy a biztos. Mi boldogok vagyunk. Jöjjön akármi. Akárki......
Este hét óra körül szállhattunk le. A reptér előtt már várt ránk a taxi, ami egyenesen a házhoz vitt. Bámulva néztem az el haladó tájat. Erdők között, faluk mellett szeltük át a maradó távolságot, ami a fiú szüleihez vezetett. Igazából most lementem a térképről. Még Liznek se szóltam, hogy eljöttem. Nagyon fog aggódni és a tudat kikészít. Biztos megérti, de egyben ki is lesz akadva ami érthető. Több év barátság van a hátunk mögött. Bármikor ott voltunk egymásnak. Mindent elmondtunk a másiknak. Szó szerint mindent. Igazából nekem ő jelentette a családot. Ő csinálta velem végig a fájdalmas éveimet. Nem érdemli meg, hogy pont most ne keressem fel. De zavarni se akarom, mert tudom, hogy ez mennyit jelent neki Charles-al. De amennyire ismerem sosem helyez egy kapcsolatot előrébb, mint a saját barátját. Mert hát tudjuk, hogy a pasik jönnek mennek viszont az IGAZ barátok végig kitartanak. Elő halászva a telóm keresem ki a névjegyzékből a lány nevét majd tárcsázni kezdem.
-Halo? - szól bele.
-Szia! - felelem szomorúan.
-Baj van? Nem tetszik ez a hang. Babe lemaradsz a legjobb részről. CHARLES! - hallok hangos kiabálást. - Most pont nem érdekel a kibaszott film vége. Na mondjad. - véltem felfedezni egy kis aggódást a hangjában.
-Úton vagyok Cambridge- be. - hajtom le a fejem és érzem, ha a sós könnyeimmel megtelik a szemem.
-Hogy hova?
