{- Sztef? - szólal meg egy számomra ismerős hang. A hátam mögé pillantok miközben érzem, hogy a párom erősebben kapaszkodik a derekamba.
- Apa?}
- El sem hiszem, hogy itt vagy. - lábad könnybe a szeme.
- Én meg azt nem hiszem el, hogy végig hazudtál. - felelem kimért hangsúllyal.
- Megbeszélhetnénk ezt a meeting után az irodámban? - én csak felvonom a szemöldököm majd bólintok egyet. Jó pár ember már összegyűlt körülöttünk és nem szerettem volna jelenetet rendezni.
Nem volt sok izgalom a meetingen. Beszéltünk a közelgő Belga nagydíjról. A fiúk átbeszélték a különböző beállításokat. Az interjúkat és minden fontosabb dolgot nagyvonalakban. Csak imádkozni akartam, hogy minél tovább tartson ám ez nem haladta meg a negyven percet. Nem akarok apámmal beszélni. Hazudott és becsapott. George zökkentett ki a bambulásból. Felállt mellőlem és nyújtotta a kezét. Elfogadtam azt majd lassan felkeltem és mint egy zombi úgy hagytam el a termet. Apa már kint várt. Intett, hogy menjek be az irodájába. George-ot magammal vonszoltam, nem tudnám egyedül csinálni. Kell valaki aki megnyugtat. Bent elfoglaltuk a helyünket. Nem csináltam semmit csak bámultam kifelé.
- Figyelj Sztef! - szólit meg de nem reagálok. Sóhajt egyet majd folytatta. - Tudom nagy hülyeséget csináltam. Belátom, hogy nem így kellett volna. Nem kellett volna hazudnom a munkámról és nem kellett volna George-ot rávennem a színjátékra.
- De megtetted. - felelem monoton hangon.
- Meg. - hajtja le a fejét. - Aljas húzás volt. Először ő se akarta. Teljes erejéből ellenezte, de beadta a derekát. Nem akarta összetörni egy lány álmait.
- Hagyjuk már az álmokat! - csattanok fel. - Mi ez a lesajnáló szöveg? Balekot csináltál belőlem. Tudtad, hogy ő volt az egyik favoritom. És volt képed rámküldeni? Nem tudtad volna humánusabban belevonni? - majd elkezdtem eljátszani egy szituációt. - Szia George. Tudod van egy lányom. - mélyítem el a hangom. - Sajnos az anyja miatt kalitkában él, nem tehette meg amit akart. Nagy tehetség. Beszélj vele és hívd el a gyárba egy találkozóra, ahol én is vagyok. - fejezem be a mondandóm. George csak végig simított a combomon én meg ránéztem. "Nyugi" súgta oda nekem majd elejtett egy félmosolyt.
- De igen, máshogy is lehetett volna. De akkor ti most nem vagytok itt. Láttam a képeket és bizonyára boldogok vagytok együtt. - nem bírtam megszólalni, csak kamilláztam.
- Elnézést, hogy közbe vágok de... én nem örülök, hogy így alakult. Mikor elkezdtem megismerni Sztefet, rá kellett jönnöm, hogy benne meg van minden amit keresek. De mélyen legbelül tudtam, hogy nem lehet. Ha kiderül összetöröm a szívét és nem lehet az enyém. Ezért küzdöttem érte, hogy ellökjem magamtól. Majd belehaltak abba milyen állapotba láttam. Főleg azért mert miattam van. Egy olyan embertől, akit tudom, hogy megkedvelt. Szóval ez nem érte meg. Egy olyan dolgot tettem vele ami megbocsáthatatlan. Sose fogok megbékélni magammal. - remeg meg a hangja. - Szóval de. Történhetett volna másképp. Találkozhattam volna ezzel a csodálatos lánnyal olyan körülmények között, amit ő megérdemelt volna. És összeteszem a két kezem, hogy itt van nekem nekem. Hogy ezek után se hagyott el hanem megbocsátott. - töröl le egy könnycseppet, miközben én szabályosan sírtam. - Elnézést. - kel fel a székből majd kimegy a szobából. Ránéztem apára.
- Szép volt. De igazad van. - fintorodok el. - Legalább egy olyan ember van mellettem aki tiszta szívéből szeret. Kössz a segítséget. - és gondolkodás nélkül a párom után rohanok.
Ahogy kiértem a folyosóra nem láttam sehol. Végigmentem rajta majd a lifttől balra találtam meg, ahol zsebre tett kézzel bámult kifelé az ablakon ami a gyár előtti területre nézett.
- Szívem? - szólítom meg majd apró lépésekkel felém fordul. Szemei kissé pirosak voltak. - Én nem haragszom... tudod jól. Azon a randin megbeszéltünk mindent. Igen valóban rossz volt de az a fontos, hogy most itt vagyunk. - sétálok lassan közel hozzá. - Együtt. - nyúlok a kezéért, kiveszem a zsebéből majd összekulcsolom az ujjainkat. - Elhiszem, hogy nehéz leküzdeni a démonaid de kérlek, ne ragadj benne. Ne tedd tönkre magad. Gondolj rám. Gondolj ránk könyörgöm. - tartom vissza a könnyeim. - Boldog vagyok veled és szeretlek! Kurvára szeretlek George Russell legyen ez a lényeg. Legyünk mi a lényeg! - kezdek el megint sírni és a kezembe temetem az arcom. Hallom a lépteket de a kezemet nem veszem csak miután megéreztem, hogy tolja le az arcom elől. Az állam alá nyúl ezzel elérve, hogy a szemébe nézzek.
- Igazad van és sajnálom. Változtatni fogok. Én is szeretlek és örökké veled szeretnék lenni...
