{- Nem hagylak megegyszer elmenni. Ne sétálhatsz ki az életemből.
- Ez nem ilyen egyszerű. Azt hiszed, hogy meg tudok neked bocsátani. Hogy mindezek ellenére a karjaid közé rohanok mindent elfelejtve?
- Nem kérem, hogy azonnal bocsáss meg nekem. Csak hagyd, hogy had hozzam rendbe. - arca vészesen kezd el közeledni az enyémhez majd az ajkaink csókba forr össze.
°
És az idő megszűnt létezni
Csak Ő volt és én.}
Kibaszott hülyeséget csináltam!
A csók megcsalásnak számít?
Milyen ember vagyon én. Mit gondolhat rólam Callum ha ezt megtudja. Egyáltalán, hogy engedhettem meg magamnak. Jó lenne tudni, hogy mit akarok. Ez így nem mehet tovább. Mind a két fiúval játszok. Az egyiket hitegegem, hogy igenis szeretem holott nincs így. Nem tudok rá másképp tekinteni. Minden brit pasival ilyen nehéz az élet? Istenem Sztef, jól elcseszted az életed.
Lehet akkor anyámra kellett volna hallgatni és kimaradni ebből az egészből? Igazából itt nincs jó válasz. Vagy mégis?
És hogy mit tettem a csók után? Egyszerűen csak kisétáltam a szobájából. Másodjára. Játszuk folyamatosan a macska egér játékot, ami nem mehet. Annyiszor fogadtam meg ,hogy ellenállok a kísértésnek, ellenállok Russellnek. De nem értem el vele semmit. Hosszútávon magamat fogom ezzel töbkretenni.
Hiányzik Liz. Hiába beszélünk telefonon a nem olyan. Érzem szerdán sok megbeszélni valónk lesz. Kell az a biztos pont -jelen esetben az ő véleménye - az életemben. Mindig olyan tanácsokkal lát el ami csak előre visz. Az egész életemet végigkísérte a barátságunk. Ő ismer a legjobban. Mindig tudja, hogy az adott helyzetben mit kell mondania, néha szavak sem kellenek de már érezzük, hogy ott vagyunk a másiknak és számíthatunk rá.
Az ominózus csók után Ilott-ot nem találtam ott ahol hagytam. Fogalmam se volt, hogy hova mehetett. Őszintén nem nagyon bántam, hogy ezek után nem kell a szemébe nézzek. Fölösleges lett volna az egyértelmű okot megmagyarázni.
Úgy volt, hogy lemegyek valamit enni de egy falatot nem tudtak lenyomni a torkomon.
Egyedül megindultam a pályára. Gyalog. Kelett egy kis levegő. Így is lassan már egy óra de én sehol se tartok. Még félúton se...
Az angol időjárásból kiindulva nem volt valami meleg. Egy pulcsin kívül nem volt más rajtam. A hideg szél kúszott fel a testemen egy éreztem, hogy kezdek átfagyni. Meg se volt ez annyira jó ötlet. Ilyenkor már mindenki a pályán van. Meg telefonálni se tudok senkinek.
Könyörgöm csak egy ismerős alak jöjjön erre felé.
Mondanom se kellett egy jól ismert szürke Mercedes húzott el mellettem.
George.
Mintha hirtelen kapcsolt volna, nyomott egy satuféket majd elkezdett vissza tolatni. En kb úgy néztem ki mint egy jégcsap. Mikor megállt előttem az autó ajtaja hangos csapódása zökkentett ki a merengésemből.
- Sztef, te mit csinálsz a semmi közepén? Úristen teljesen átfagytál. Gyere szállj be. - segít be az anyósülésre majd megkerülve az ajtót, huppant le mellém. Beindította az autót és egyből maxra tekerte a fűtést. - Hogy gondoltad, hogy ilyen időben gyalog indulsz meg? - fordítja felém a fejét és várja a válaszom. Annyira rázott a hideg, hogy megszólalni se tudtam. - Tudod mit. Nem mondj semmit. - nyúl a hátsó ülésre és megfogja a kabátját. Azt a jól ismert kabátot. - Vedd fel, és ne ellenkezz. Legalább most. - nyújtja át nekem amit egy köszönő pillantással díjaztam. Szépen lassan felvettem az ruhadarabot amit nyakig bezipzároztam. Meg mindig nagy volt rám, de az illata. Fantasztikus.
Percekkel később vettem észre, hogy a táj megindult tehát úton vagyunk. Kocsival elég gyorsan szeltük át a távolságot. Ha ezt magamnak kellett volna megtenni, biztos nem értem volna el idáig.
George a saját nevére szabott parkólba állt be.
Kiszálltunk mindketten majd ő egyből hozzámjött és szorosan átölelt. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy mi is a bajom és teljesen átadtam magam a történéseknek. Nem zavart mindket senki. Nem kellett félnünk, hogy valaki ránktalál, netán valaki félreérthető képet csinál rólunk.
Mert hát...
Nem történik semmi félreérthető dolog...
