Pt. 1; két bocsánat és egy köszönöm

2K 235 80
                                    

Amíg a buszhoz sétáltam, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat. Kellemes szellő fújt, ám még mindig túl melegnek gondoltam az időjárást. Ráadásul ebben a ruhában... Szinte semmit sem szellőzött. Nem is tudom, hogy mit fogok csinálni, ha az évnyitón fel kell vennem a sötétzöld zakómat.

Szerencsére nem kellett sokat várnom, hamar be is érkezett a busz, ahova egyből fel is szálltam. Sokkal kényelmesebb lett volna kocsival menni, viszont már megígértem Jisungnak, hogy vele együtt fogok szenvedni itt. A fiúval nem sok közös van bennünk, gyakorlatilag semmi. Szimplán mindketten egyedül voltunk az első két évben, így összehozott minket az élet.

Én voltam a csendes gyerek, aki nem foglalkozott senkivel. Nem igazán vagyok a kapcsolatok híve, pedig Mingi annyi embernek próbált már bemutatni. Mondanom se kell, egy találkozóra se mentem el. Ő amúgy is táncot tanul, nekem semmi közöm hozzájuk. S utólag belegondolva, nem is gond. Az osztálya nagy része... Eléggé ismert. Szerintem kiállhatatlan figurák, de nem igazán érdeklődök felőlük, ahogy ők se felőlem. Bár... Miért is tennék?

Velem ellentétben Jisung...

- Kook! – hallottam meg a nevemet még a fülemben szóló zene ellenére, s meg is láttam a fiút, amint ide-oda csápol az egyik ülésben, ezzel jelezve nekem, hogy foglalt helyet számomra is. Egy pillanatra lefagytam, amikor realizáltam, hogy mi is van rajta, de inkább csak megráztam a fejem, s inkább leültem mellé.

A srác a fehér ing alá egy garbót vett fel, felé pedig egy zöld mellényt. Legalább az iskola színeihez hű maradt. A kiegészítőit sem hagyta ki, a karja tele volt különféle karkötőkkel, övtartóján pedig egy lánc lógott. A hajában színes csíkok voltak, gyakran festi be azt, persze csak olyannal, ami pár nap múlva ki is megy belőle.

Igen, Jisung szimplán fura volt, nem csupán kinézetre, de viselkedésre is.

- Most sem tagadod meg magad, ahogy látom – jegyeztem meg, ő pedig elmosolyodott. Kicsit sajnáltam, amiért esélyt sem adtak neki, mert egy rettentő kedves fiúról volt szó, aki szívét-lelkét másnak adja. Bárcsak Mingi őt akarta volna elhurcolni minden találkozóra, jobban járt volna.

- Ezt anya egyik kislánya fűzte nekem. Édes, nem? – mutatta a legszélső karkötőjét, amin csak félig-meddig voltak gyöngyök. Összeráncoltam a szemöldökömet, ő pedig egyből magyarázkodni kezdett. – Nem tudta befejezni a csoportfoglalkozáson, de azt akarta, hogy felvegyem az első napon. Tudod, ő a legjobb barátnőm – kacsintott rám, én pedig csupán bólintottam egyet.

Jisung anyukája gyerekpszichológus, s nyáron is rengeteg kicsi járt hozzájuk, a srác pedig nagyon hamar megbarátkozott velük. Az összes imádta őt, bár néha hasonlít egy unikornisra a fiú, annyira színesen öltözködik. Nem csoda, ha megkedvelik.

A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy amikor egyszer átmentem hozzájuk, akkor velem is nyitottak voltak. Persze csak azok, akik kijöttek a foglalkozásról. Mosolyogtak, s boldogan köszöntek el a doktortól. Ritka az ilyen, de az biztos, hogy Jisung anyukája nagyon jó szakmát választott magának.

- Egyébként azt hallottam, hogy a táncosoknak lesz egy előadásuk és arra a legjobban sikerült festményeket is kiteszik. Persze háttérbe, de biztos lesz egy-két ember, aki felnéz rájuk is – mosolygott. – Tehát ez egy remek lehetőség lesz arra, hogy néhány művészkedvelőtől pénz kapjunk pár megrendelés után – kacsintott, de én csak egy gondterhelt sóhajt ejtettem.

- Szerintem ez nem egészen így működik. Valószínűleg el se látnak majd addig és mivel ez az előadás róluk szól, nem az eldugott képeket fogják nézni a háttérben – másztam ki, hiszen a mi megállónk következett. Szerencse volt, hogy nincs messze az iskola, legalább is nekem, Jisung legalább 10 perccel messzebb lakik.

colours | jikookWhere stories live. Discover now