colours | jikook

Pt. 52; hazudtál

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyedén mentek ezek a napok. Jiminnek naponta beszólogattak, viszont ő próbált rájuk se hederíteni. Nem tudom, hogy mi lehetett vele egész nap, mivel nem osztálytársam, s csak szünetekben látom. Viszont Mingi, Yeji és Minho állítása szerint nem bánnak vele kesztyűs kézzel. Ez pedig eszméletlenül zavart.

- Nem kellene szólni az igazgatónak? – kérdezte Jisung, miközben a cuccainkat raktuk el. Ő is aggódott Jimin miatt.

A fiú sokszor csak mosolygott, s tényleg, teljesen figyelmen kívül hagyta a beszólásokat, csak velünk foglalkozott. Viszont, ahogy Minho elmondta, megváltozott. Nagyon sokszor hibázott az órákon, elfelejtette megcsinálni a háziját, amiért a tanár megszólta úgy, hogy ő volt az osztályelső.

Bár kívülről mindenkinek ugyanazt a magabiztos oldalát igyekezte mutatni, látszott, hogy az irányítás lassan kicsúszik a kezei közül.

- Jó lenne, de akkor se csináltak semmit, amikor téged csesztettek – morogtam. Annyiszor jelezte már több diák is, hogy vannak problémák, de soha nem léptek az ügy érdekében. Csupán megnyugtatták őket, hogy elbeszélgetnek velük, de valójában soha nem történt ilyesmi.

Az volt a probléma, hogy az ilyet nem könnyen felejtik el az emberek. Hiába a mondás, miszerint minden ilyen csak pár napig tart. A mi esetünkben csak teltek-múltak az idők, s már ott jártunk, hogy a videót két hete töltötték fel. Vírusként terjedt, az egész iskola erről beszélt, ezzel foglalkozott. A fiúról, aki osztályelső volt, már-már évfolyamelső. A fiúról, aki a karácsonyi fellépés sztárja volt. A fiúról, aki az iskola legmenőbb diákja volt. S a fiúról, akit letaszítottak a trónjáról, de ez nem volt elég. Földbe kellett tiporni.

Összeráncolt szemöldökkel néztem szét az ebédlőben. A barátaink ott voltak, de Jimin sehol. Márpedig biztos, hogy jött ma, mivel találkoztunk. Viszont nem ült a többiekkel, akik látszólag elég letörtek voltak.

A tálcám szélét szorongatva sétáltam oda Jisunggal az oldalamon, s néztem rájuk.

- Jimin hol van? – kérdeztem, mire mindannyian csak elhúzták a szájukat. Semmi jóra nem számítottam, hogy őszinte legyek.

- Kicsit késik – mondta Mingi.

- Történt valami? – lettem idegesebb, mivel a légkör, ami a társaság táncos részén uralkodott, eléggé azt sugallta, hogy valami nincs rendben.

- A tanárnő elhívta egy beszélgetésre a tavaszi fellépéssel kapcsolatban – bökte ki Minho, mire Jisunggal rákaptuk a tekintetünket, hiszen ez csak nekünk új, tekintve, hogy nem vagyunk osztálytársak. – Nem mondott semmit, de szerintem ő is látta – motyogta a végét.

- Pedig már rég lekerült a videó – mondta halkan Jisung.

- Lényegtelen, ha minden barom letölti és tovább küldi – morogtam, s azt hittem, hogy szétrobbanok mérgemben, amikor megláttam Yeongcheol vigyorgó képét, amint egy lányt fogdos.

Hormonzavaros rohadék – gondoltam.

Automatikusan szorult ökölbe mindkét kezem, s le sem vettem a szemeimet a srácról. Egy dolog állított meg attól, hogy ne kezdjek el vele veszekedni, avagy verekedni. Az méghozzá Jimin így is nehéz helyzete. Féltem, hogy még jobban tönkreteszi őt. Okosan játszott, azt állította maga elé pajzsnak, akiről tudja, hogy sosem támadnám meg. Márpedig ki tudja, hogy miket szedett még össze róla az évek alatt.

Nem sokkal később a várt táncos is megjelent. Gyorsan szedett valamit a tálcájára, majd felénk sétált. Leült velem szembe egy kedves mosollyal. Mindig... Mindig ez az idegesítően rendes és nyugodt érzelem ül az arcán. Pedig őrjönghetne, ordíthatna, de semmi mást nem tesz. Csak kihúzott háttal tűri mindazt, amit tesznek vele. Nem értettem, hogy valaki hogy képes erre, s miért.