colours | jikook

Pt. 53; rabszolgája az ördögnek

Jimin nem fog iskolába jönni. Egy jó darabig legalább is. Én is kaptam egy pár napot, hogy rendezni tudjam a dolgaimat.

A kórházban lévő pszichológus mondta, hogy jobb lenne, ha most pihennék, azért nem könnyű feldolgozni azt, ha egy jó barátom öngyilkos szeretne lenni, s majdnem tragédia is történt. Ami viszont a táncost illetni... Neki kötelezően járnia kell kétnaponta. Ebbe ő is beleegyezett, s én is mondtam neki, hogy nem tesz neki rosszat. Saját bőrömön tapasztalhattam az orvosok munkáját, ha másra nem jó, akkor legalább arra igen, hogy nekik bármit elmondhat, hiszen letették a titoktartási esküt.

Anyut volt a legnehezebb lenyugtatni. Elég sok baj érte mostanság őt, s mikor felhívták a kórházból, nem közölték vele azt a tényt, hogy nem én voltam az, aki majdnem leugrott a tetőről. Mondanom se kell, mihelyt meglátott a kórteremben, egy pofonnal üdvözölt, majd sírva megölelt, annyira kikészült szegénykém.

Jimin nénikéje is megjelent, s nem is engedte ilyen körülmények között, hogy a fiú egyedül menjen haza. Azt mondta, hogy eszébe se essen az apjához mászni, mert agyon fogja verni. Ő is rendkívül ideges volt, de nem is csodálom. Már elvesztett valakit a családból, s a két ok... Túlságosan is hasonló.

A többiek folyton nekem írtak, hogy minden rendben van-e Jiminnel, mivel nekik nem válaszol. Elmondtam, hogy már kicsit jobban van, de még mindig nem engedi sehova őt a nénikéje, sőt, egyedül sem maradhat. Szerencsére én egy nap többször is felhívom, s beszélgetünk akár órákon keresztül, de van, amikor csupán pár mondatot. Fáradtnak érzi magát, s a hangja sem olyan vidám már.

A diagnózist még nem állította fel a pszichológus, de valószínűleg depresszió áll a háttérben, ami nem mostanában kezdődött. Kiderült, hogy Jimin eddig is hangulatjavító gyógyszereket szedett jó pár erősebb nyugtató mellett. Ez pedig évek óta mentek nála. Nem mondta el, de már nem volt mit tagadnia.

Nyilvánvalóan a hangulatjavítókat ezúttal receptszerűen írják fel neki, viszont a nyugtatókat abba kell hagynia. Már csupán azért is, mert az orvos szerint félő, hogy túladagolja magát.

Nem szerettem ezt mondani, de sajnos fejet kellett hajtanom a tényeknek, s a hallottaknak. Aki egyszer elhatározza magát, hogy megteszi, akkor az nem fog leállni az első próbálkozásnál. Nem bíztunk benne, a jelenlegi mentális állapotában, bármennyire szerettem volna. Nem akartam leláncolni őt azzal, hogy folyamatosan ellenőrzöm. Tudom, hogy idegesíti valahol. De én csak fel szerettem volna szabadítani. Túl régóta volt kikötött rabszolgája az ördögnek.

Ám volt még valami...

Egy közeli kávézóban ültem, s vártam, hogy megérkezzenek a többiek. Én csupán holnaptól megyek iskolába, nekik viszont tanítás volt. Ugyanakkor egy fárasztó nap után még bevállalták azt, hogy találkozzanak velem, s elbeszélgessünk.

Egyszerre léptek be. Mindannyiuknak piros volt az arca és az orra a hideg tél miatt, s egy kellemes sóhaj hagyta el a szájukat, amikor megcsapta őket a helyiség melege. Egyből kiszúrtak, s ide is jöttek hozzám. Yeji volt az, aki egy hatalmas öleléssel fogadott, s ezúttal személyesen kezdett faggatni Jiminről.

Megvártam, amíg mindannyian lepakolnak, s leülnek, csak azután kezdtem beszélni.

- Nincs a legjobban - húztam a számat. - Úgy érzi, hogy úgy kezelik, mint egy beteg embert és nem tetszik neki. Viszont tudja, hogy mindent érte teszünk - meséltem.

A táncos többször lett ideges amiatt, mert mindannyian zaklatjuk őt, s egy pillanatra sem hagyjuk magára. De azt sem tagadja, hogyha egyedül van, akkor azonnal úgy érzi, hogy rá semmi szükség ezen a földön, s csak a terhünkre van. Sőt, ő is úgy gondolja, hogy ő nem más, csak egy púp a világ hátán.