colours | jikook

Pt. 43; esély

A nő nagyokat pislogva nézett Jeon Jiwonra, nem sokkal később pedig rám. Látszott rajta, ahogy szépen lassan minden értelmet nyer számára, amint a felvilágosodás kiül az arcára. Én pedig csak összeszorítottam az állkapcsomat, miközben egy mondat járt a fejemben;

Sosem akartam esélyt adni arra, hogy valaha is láss.

- Hát ez – kezdett bele, s hátrébb lépve nézett végig rajtunk. – Ez egy eléggé nem várt fordulat az életemben – bólogatott.

- Azt meghiszem – motyogta mellettem Jimin, aki igyekezett minél közelebb lenni hozzám, hogy érezzem, itt van nekem, szóval nem kell aggódnom. Bármi is lesz, ő támogat.

- Kicsi a világ, nem igaz? – nevetett a nő, számomra pedig annyira abszurd volt az egész szituáció, hogy szabályszerűen leesett az állam, s hiába tombolt bennem a dühnek lángja, mégsem tudott kibontakozni. – Le se tagadhatnátok egymást – mutatott rám.

- Miért nem mondtad el, hogy..! – kezdett bele Jeon Jiwon, de ekkor a nő a kezét felemelve hallgattatta el, s ha ez nem lett volna elég, beszélni is kezdett.

- Én hordtam őt 9 hónapon át, az én döntésem volt, hogy mi legyen vele.

- Egy család kellett volna neki, nem az, hogy otthagyd a kórházban, miután megszülted!

- Ugyan már – forgatta meg a szemeit. – Szerinted a kedves Jiyu mit szólt volna hozzá, ha megtudja, hogy megcsaltad őt és még teherbe is nyomtál? – nevetett hitetlenkedve. – Hagyjuk már, csak úgy, mint én, nem álltál volna készen egy gyerekre. Egyébként is, lett családja, szóval nem értem, hogy mi a problémád – nyújt a kabátja zsebébe, majd vette elő a cigarettáját. Vörösre rúzsozott ajkai közé helyezte a szálat, s meggyújtotta a végét. Kifújt egy adag füstöt, s csak azután folytatta. – Nem az utcán hagytam ott. Nem nőtt fel rossz körülmények között, hanem lett egy normális anyja és apja.

- Én is el tudtam volna látni ezt a feladatot – lépett közelebb hozzá idegesen Jiwon, mire a nő csak az arcába fújta a füstöt, aminek következtében a férfi köhögni kezdett.

- Persze, elvégre annyira szent életet éltél akkoriban. Elhanyagoltad a feleségedet, csak a munkával törődtél, semmi mással, a hírnevedet növelted és fényesítetted azt a sok trófeát, amit nyertél. Komolyan, mintha Salamon tökét csiszoltad volna – mondta.

- Megváltoztam volna, ha megtudom, hogy milyen nagy felelősséget is varrtál a nyakamba – morogta.

- Hogyne – rázta a fejét a nő. – Én is azt hittem, hogy kicsit komolyabb lesz az életem, de az ember nem olyan könnyen hajlik a változásokra. Ezt te tudod a legjobban, Jeon Jiwon.

- Sosem gondoltál bele abba, hogy milyen lehet anyának lenni..? – kérdeztem, mire minden tekintet felém irányult. – Nem vágytál arra valaha is, hogy valaki így szólítson? Egyáltalán aggódtál azért, hogy mi lesz velem, miután otthagytál a szarban?

Hwang Myeongsuk hallgatott. Mutató és középső ujja között lévő cigaretta füstjét bocsátotta ki, de ő nem emelte azt ismét a szájához. Nem volt akkora az arca, mint amikor Jeon Jiwonnal társalgott. Most mást sem tett hosszú ideig, csak nézett.

Ahhoz képest, hogy fiatalabb pár évvel, mint a zongorista, öregebbnek tűnt. Szemei alatt karikák voltak, arcának eredeti színét pedig nem láthattam a rajta lévő smink miatt. Az egyetlen, amit tudok, hogy rövid haja lehetett, mivel abból csak néhány tincs látszott ki a sapka alól.

A nő nem volt túl magas, de alacsonynak sem mondanám. Seo asszonyhoz képest nagy, viszont vékonyabb. Bár ujjait kesztyű fedte, kikandikáló csuklója azt bizonyította, hogy nem egy vastag nő.