colours | jikook

Pt. 39; carpe diem

Hirtelen fel sem fogtam, amit mondott nekem a táncos. Csak néztem rá nagy szemekkel, s próbáltam a saját nyelvemre lefordítani a hallottakat. Tényleg? Nem hazudik? Megtette?

Szavak nem jöttek ki a számon, helyette a gondolataimat, s az érzéseimet cselekedeteimmel mondtam el neki. Azonnal közelebb léptem hozzá, arcát két kezem közé vettem, s megcsókoltam.

Meglepődött, hogyne tette volna, hiszen váratlanul letámadtam őt, viszont nem ellenkezett, sőt, amint realizálta, hogy mit tettem, örömmel adta át magát az érzésnek. Elvégre a legszebb kifejezésmód közé tartozik a testbeszéd is.

Egy cuppanással váltam el tőle, de nem eresztettem őt. Arcomra levakarhatatlan vigyor került, s komolyan ott tartottam, hogy izgalmamban mindenkinek elmondom, hogy végre szabad lett Park Jimin. Legalább is egy ideig biztosan.

- Nem hazudsz, igaz? Komolyan szakítottál vele? – kérdeztem rá, mire ő elnevette magát, s vékony kezecskéit oldalamra vezetve jelezte nekem, hogy nem mostanában tervez elengedni. Orra hegyét az enyémnek dörgölte, s akárcsak én, ő is végtelenül boldog volt abban a pillanatban.

- Igen. Tényleg megtettem – válaszolt, az én örömteli vigyorom pedig csak még szélesebb lett. Összezárni is nehéz volt, az utána kezdeményezett csókba is többször belemosolyogtam, miközben közelebb és közelebb húztam magamhoz a táncost, aki egy pillanatig sem ellenkezett. – Te jobban örülsz a szakításomnak, mint én – nevetett.

- Végre szabad vagy. Persze, hogy örülök! – mondtam neki őszintén. – Hogy sikerült? Eddig mindig mondtad, hogy van, ami miatt nem lehet és..!

- Emlékszel, amikor azt mondtam neki, hogy túl jól ismerem? – vágott a szavamba, én pedig csak bólintottam egyet. – Kicsit rosszul érzem magam, mert azt tettem, amit ő... Megfenyegettem, de azzal nyugtatom magam, hogy a saját lapjait használtam ellene – sóhajtott, miközben megvonta a vállait.

- Ő már rég nem fair játékot játszott. Az, hogy te képes voltál olyan lépést tenni, hogy megszerezd az ő lapjait, nem jelenti azt, hogy rossz ember lennél – simítottam óvatosan az arcára, mire nagy, csillogó tekintetét az enyémbe fúrta. – Van, amikor nincsenek írott szabályok. Akkor pedig jobb kihasználni azt, amiről tudjuk, hogy nem tilos – mondtam, ő pedig csak nagyokat pislogott. Ráadásul ezt legalább fél percen keresztül, nekem pedig már kezdett kellemetlen lenni. – Mi az? Rosszat mondtam? – kérdeztem kelletlenül, a tarkómat vakargatva, mire megrázta a buksiját, később pedig szóban is választ adott.

- Te tényleg művész vagy – mondta egy lágy mosollyal. – Csak ennyi – rántotta meg a vállait. – Megyünk és átöltözünk? – kérdezte, miközben buksiját oldalra döntötte. Én csupán bólintottam egyet beleegyezésképp, majd el is indultunk vissza az öltözőbe.

Már nem volt ott senki. Sem Minho, sem pedig Yeongcheol. Viszont a földön megtaláltam egy darab papírpénzt, így nem volt tovább kérdés számomra, hogy mit vágott a srác a másikhoz. Valahol büszke voltam rá, s úgy éreztem magam, mint egy történtekbe belenyugvó apuka. Könnyebben adtam át neki Jisungot így, hogy tudom, nincs már mivel zsarolnia a fiút.

Egyértelműen a terveim között szerepelt, hogy kapok az alkalmon, hogy Jimin végre szingli, s elhívom őt. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, több módon is vonzódok hozzá. Úgy, ahogy eddig még soha senkihez. Elvégre nem volt még példa arra, hogy lázba hozzanak a kapcsolatok, viszont most... Most mást sem szerettem volna, mint a páromnak hívni őt.

Nem tudom, hogy mikor változott meg ennyire a véleményem róla, de nem is érdekelt igazán. A jelen volt a lényeg számomra. Elvégre egészen eddig mást sem tettem, csak a múltamnak éltem. Hagytam, hogy látatlanban mozgassa a szálakat, beleszóljon a döntéseimbe, s végül minden mondat végére ő tegye a pontot. Most pedig nem akartam fejet hajtani neki. Ezúttal én voltam, aki irányított. Nem számított a sok nézeteltérés, a régi véleményem róla, semmi más, csak a jelen. A most. A pillanat.