colours | jikook

Pt. 47; ahogy még senki más

Az ürességet valójában nem lehet megmagyarázni. Nem lehet körülírni, hogy milyen is, amikor bármiben is hiányt szenvedsz. Csak tudod, hogy nincs. Csupán sajnálod, hogy neked az nem jutott. Gyakorlatilag ez, ami képes az őrületbe kergetni az embert. S napról-napra, ahogy kinyílt előttem egy újabb kapu az élet útján, rájöttem, sokszor lelkünk sebeinek okozói mi magunk vagyunk. Az agyunk, ami védekezésképp felépít egy falat körénk, sokszor nem szűri az igazságot. Ugyanis legalább olyan vak, mint a szerelem. Jobban mondva, azzá válik értünk.

Hwang Myeongsuk nem volt az életem része. Valaki volt, aki a világra hozott, s ennyi. Valaki, akit nem tudtam annak szólítani, akinek kellene. Ő pedig teljes mértékben elfogadta ezt.

Az orvos, akivel nemrég beszéltünk az állapotáról, nem sokkal később ismét a folyosón járt. Mi még nem mentünk be hozzá. Anyu szabályszerűen lesokkolódott a hír hallatán, ezért Jimin elszaladt neki az automatához, hogy hozzon neki egy kis vizet. Én pedig... Nem tudtam, hogy ezek után hogyan tekintsek rá.

Élt. Itt volt velünk most, de nem a múltamban. S akármennyire is szerettem volna ebben a tudatban maradni, valami mégis zavart. Valami mégis olyan súlyt tett rám, a mellkasomra, amitől nehezebben vettem a levegőt, s úgy éreztem, hogy forog velem a világ.

A doktor, látva, hogy még mindig kint vagyunk elmondta nekünk a kérésemre, hogy miért hagyta abba a kemoterápiát. Az indok pedig egyszerű volt; nem hatott. A daganatot későn vették észre és elég agresszív volt. Túl gyorsan terjedt, s amikor már több szervét is megtámadta, maga Myeongsuk kérte, hogy hagyják abba a kezelést. S bár nekik az a dolguk, hogy a végsőkig harcoljanak, tudták, hogy nem volt értelme tovább bent tartani ezt a haldokló nőt.

Jimin aggódva nézett minket, főként rajtam legeltetve a tekintetét. Egészen addig, ameddig össze nem kaptam annyira, hogy felkeljek arról az átkozott székről. Anyu azonnal felkapta a fejét. Amióta megtudta a hírt, ez volt az első megmozdulása, avagy reakciója.

- Maradjatok nyugodtan. Én bemegyek hozzá - néztem rájuk.

- Én is szeretnék beszélni vele. Ő mégis... Az egyik legfontosabb ember volt az életemben - pityeredett el Seo asszony, mire én egy halovány mosollyal simítottam a vállára.

- Akkor jössz, amikor késznek érzed magad. Addig kint maradnál vele, Jimin? - kérdeztem a táncost, aki azonnal bólintott egyet, s egy székkel közelebb csúszott anyához.

Ezek után az ajtó felé lépkedtem, viszont megálltam a fehérre festett egyszerű falap előtt. Muszáj volt egy nagy levegőt vennem, mielőtt bemegyek, ugyanis én sem tudtam, hogy ezek után mennyire tudom visszafogni magam, annak ellenére, hogy sosem voltam egy olyan ember, aki könnyedén hagyja, hogy az érzelmei felülkerekedjenek rajta. Ám a helyzet most más volt.

Kettőt kopogtam az ajtón, viszont a választ nem vártam meg, azonnal benyitottam. Csupán jelezni akartam az illetőnek, hogy hamarosan meg fogok jelenni a szobában.

Hwang Myeongsuk az ágyon feküdt, a lábán egy hatalmas, fehér gipsz díszelgett, s még fel is kötve az a végtagja, biztos, ami biztos. Amikor meglátott, mindenféle üdvözlés, avagy szidás nélkül kezdett fecsegni.

- Baszki, ez az ágy kényelmesebb, mint ami otthon van. A párna is baromi jó - nevetett. - És még csak nem is hugyozták össze az ágyneműt - bólogatott, én pedig közelebb húztam egy széket, s leültem mellé. - Menő a képed, most tényleg úgy nézel ki, mintha az én fiam lennél - utalt arra, hogy a horzsolások miatt kaptam egy kis sebtapaszt az arcomra, illetve a számra is került valami, mivel az esés következtében az is csodálatosan kicsattant.

- Nem fogsz leszidni? - kérdeztem rá, mire ő csak összeráncolta a szemöldökét, s nem hazudok, szabályszerűen úgy nézett rám, mint egy idiótára.