colours | jikook

Pt. 15; csak rám figyelj

Sosem voltam egy táncos lábú valaki. Nem értettem hozzá, nem is próbálkoztam azzal, hogy én ide-oda lépegessek, akár valami bonyolultabbat is kipróbáljak. Nem az én világom volt, s nem is keltette fel egyszer sem az érdeklődésemet. Őszintén szólva, sosem néztem semmi ezzel kapcsolatos dolgot. Az iskolai fellépésekre sem figyeltem. Az se rémlik, hogy bármikor láttam volna anyát, amint ilyen sorozatot néz. Pedig ő aztán oda- és vissza van ezektől.

Viszont most... Teljességgel lenyűgözött az, amit a fiú mutatott nekem. Ugyan nem értettem, hogy mit magyaráz, hogy ez-az milyen lépés, s szerinte miért illik oda és miért nem, de ez nem is volt lényeg. Ahogy ő mondta; egy laikusnak is felejthetetlen pillanatot kell okozni a produkció előadása közben.

- Nagyon csendben vagy – jegyezte meg piros arccal. Már egy ideje próbált, vissza-visszajátszotta a zenét egy bizonyos részhez, s igyekezett oda megfelelő lépést találni.

- Nincs mit mondanom – rántottam meg a vállaimat, s próbáltam összeszedni magam annyira, hogy ne ennyire feltűnően bámuljam. Le is hajtottam a buksimat, s a táskámban kezdtem kotorászni. Viszont ekkor feltűnt valami, ami miatt minden mozdulatomban megálltam.

- Azóta vagy ilyen, mióta megdicsértelek. Csak nem zavarban vagy? – kérdezte szórakozottan, s izzadtságtól nedves tincsei közé vezetve ujjait, kisöpörte azokat homlokából. – Hihetetlen, hogy rád is hatással lehet az em...!

- Tekerd vissza a zenét – mondtam, ezzel belé fojtva a szót.

- Miért, mi a baj? – kapta elő a telefonját összeráncolt szemöldökkel, de én csak leintettem. – Itt jó? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet. Csendesen vártunk. Láthatóan nem értette, hogy miért kértem erre, neki nem tűnt fel az, ami nekem.

- Itt – mondtam, ő pedig meg is állította, s várakozóan nézett rám, ezért magyarázni kezdtem. – Itt szerintem elütött egy hangot – mondtam el az észrevételemet, a fiú pedig újra visszatekerte, ezúttal figyelmesebben hallgatta, s mikor már ő is érezte, akkor meglepetten nézett rám.

- Jó, hogy szóltál. Szólok akkor a zongoristának, hogy ezt javítsa. Igaz, itt még csak gyakorolt, bár nekem azt mondta, hogy mindennel kész van és meg is tanulta – kezdett pötyögni a telefonján, míg én csak biccentettem egyet, s ismét kutakodni kezdtem a táskámban, hogy elővegyem a vázlatfüzetem. Nincs jobb dolgom, akkor legalább a félévi vizsgámra gyűjtök ötleteket. – Egyébként – ült le mellém a táncos, elég közel, még a vállunk is összeért. Nem értettem, hogy miért ilyen velem, de már kezdek hozzászokni. – Honnan...? Mármint... Nekem nem tűnt fel. Csak nem valami muzsikus vagy titkon? – viccelődött, s még játékosan oldalba is lökött.

- Szerintem eléggé kihallatszott – rántottam meg a vállaimat.

Jimin nézett egy darabig. Nem mondott semmit, csak bámult rám, mintha valamit ki akarna olvasni a tekintetemből. Alig észrevehetően döntötte oldalra a fejét, s hunyorította a szemeit. Gondolkozott, valami titokra akart rájönni, amiben még ő sem volt biztos, hogy valóban rejtély-e.

Finoman húzta össze az ajkait, s ha valaki más ülne itt mellette, nem pedig én, valószínűleg észre sem vette volna. Viszont festőként jó megfigyelő vagyok. A legapróbb vonásokat is meg kell teremtenem a vásznon. Ő pedig... Valamiért tökéletesen mutatott volna a fronton.

- Hát jó – hagyta rám, s döntötte a fejét a mögötte lévő falnak. – Rajzolni akarsz? – kérdezett mást, én pedig válaszként csak bólintottam egyet. Ő erre egy mosolyt ejtett, s mikor látta, hogy kiveszem a füzetemet, egyszerűen tépte ki a kezeim közül, s dobta el azt.

Nagy szemekkel néztem, amint a lapokkal teli vázlatos repül, majd egy puffanással ér földet. Az első gondolataim között szerepelt a remény, miszerint nem sérültek a lapok, mert nem akarok egyetlen gyűrődést sem rajta. Azon már nem lehet úgy dolgozni. A másik viszont a harag szikrája volt, amiért volt képe a táncosnak ezt tenni. Dühösen pillantottam rá, s már nyitottam is a számat, hogy lehordjam őt.