colours | jikook

Pt. 54; a felhők mögött

- Ne csináld többet – sóhajtottam, miközben egy sebtapaszt tettem Jimin kezére.

Mindössze pár órára mentünk ki, hogy megigyunk egy kávét hétvégén, viszont ő egész végig mániákusan kapkodta a tekintetét, s azt figyelte, hogy ki nézi. Akkora stresszben volt, a forgalmas várost járva, hogy csipkedni kezdte a kézfejét. Viszont ez nem amolyan kisebb dolog. Véresre kaparta, mindezt pedig azért, mert annyira félt, hogy bárki bármit fog mondani rá, vagy felismerik a videóról.

A szívem megszakadt, amikor megláttam. A fiú pedig csak lehajtott fejjel hagyta, hogy lekezeljem őt. Nem mondott semmit, csupán néha szipogott párat.

Próbáltam a lehető legfinomabb lenni vele, a legkedvesebb, hogy azt érezze, biztonságban van. Viszont nem mert velem kimozdulni. Ha menni kellett valahova, azt csak kocsival tette meg. Ezért én hordtam őt vissza a pszichológushoz. S úgy tűnt, ez valamelyest megnyugtatta őt.

Amikor a folyosón sétáltunk, s láttam, hogy ismét a mancsához ér, hogy idegességében csipkedni kezdje magát, inkább elkaptam a kacsóját. Összefontam az ujjainkat, mire a srác nagy szemekkel nézett fel. Csak egy apró mosolyt ejtettem, s felemelve kezeinket az övére nyomtam egy finom csókot.

Halovány somoly jelent meg az ajkain, s úgy tűnt, ez hatott. Az biztos volt, hogy mindent lépésenként kellett megtennünk. Semmit sem akartam elsietni. Érte éveket, sőt, egy életet vártam volna. Annyira nagyon szerettem...

Kint vártunk egy elkülönített részen. Jó is volt, hogy nem voltak körülöttünk emberek. Így Jimin is nyugodtabban hajtotta a fejét a vállamra, s pihent egy kicsit. Az elmúlt napokban nem aludt semmit, vagy ha mégis, akkor egész nap fáradt volt. Minden vele kapcsolatban megváltozott. Azt a művészt, aki ő volt, annyira megsebezték, hogy aligha áll a lábain.

Amikor a nő kedves mosollyal behívta őt az irodájába, a táncos felém fordult. Kérdően meredtem vissza, hiszen én csak azért jöttem, hogy elkísérjem, s megvárjam.

- Nem jöhetne be ő is? – kérdezte a pszichológust, aki nagy szemekkel nézett rám, majd vezette vissza a tekintetét Jiminre.

- Bizalmas dolgok is elhangozhatnak, tudod. Így is szeretnéd? – szeretett volna biztosra menni a hölgy, de a táncos csupán bólintott egyet.

- Nem akarok titkolni előtte semmit – motyogta. – Jobban... Érezném magam, ha ő is ott lehetne bent – nézett rám már-már könyörgően. Volt egy olyan sejtésem, hogyha nem egyezek bele én, vagy a nő, akkor ő azon nyomban lelép, s meg sem hallgatja őt. Ezért csupán felkeltem a fehér műanyag székből, s mellé lépkedtem.

- Részemről nem gond – mondtam, s néztem a dokira, akinek nem volt annyira ínyére a dolog, hiszen a szabályok elméletileg tiltották, viszont nem tudott mit tenni.

Egymás mellé ültünk le szemben a pszichológussal, aki elővett egy mappát, s kiszedett belőle egy papírdarabot. Jimin azonnal a kezemre fogott, s ajkait kezdte harapdálni. Tudta, hogy megérkeztek az eredményei, s tagadhatatlanul félt tőlük. Inkább a tények megerősítésétől, ugyanis valahol érezte, hogy nincs minden rendben vele.

- Nos, a jó hírem, hogy sikerült diagnosztizálnunk, illetve arra megfelelő gyógyszert találnunk. A rossz viszont az... Hogy ez nem lesz egy egyszerű folyamat, hogy kilábalj belőle. Úgy gondolom a beszélgetéseink során egész jól megismertük egymást és jó barátok lettünk, Park Jimin – nézett rá. – Úgyhogy nem fogok hazudni neked. A papíron az van, amit szakemberként gondolok és amivel el tudlak terelni téged valaki olyanhoz, aki megfelelően tud majd segíteni neked. Nézd meg nyugodtan – nyújtotta át, amit a táncos csak remegő kezekkel vett át.