colours | jikook

Pt. 3; nem vagy különb tőle

Nem szerettem korán kelni. Talán ez volt az egyik legrosszabb az iskolában. Az órák korán voltak, s most, hogy Jisunggal osztozunk a szenvedésén, azaz busszal járunk, még amiatt is előrébb kellett tekernem az órámat. Le kellene beszélnem vele, hogy csak szálljon le nálunk és majd mi bevisszük őt kocsival.

Jungwon se volt olyan izgatott a második nap miatt. Hamarosan ismétlő felméréseket írnak, s nem éppen a legélesebb kés a fiókban, ha tanulásról volt szó. Ami érdekelte őt, azt megjegyezte, de nehezen lehetett rávenni, hogy leüljön és mindent bemagoljon. Szerencsére anyu ilyen téren szigorúan vette a nevelésünket, s legalább általánosban kitűnőnek kellett lennünk. Gimnáziumban pedig – az én esetemet nézve – az volt a cél, hogy ne utolsó legyek az osztályban. Ezzel nem volt probléma, egyébként nem voltam rossz tanuló, de nem versenyeztem az első helyért. Nem erőltettem meg magam a közepeshez, de alul sem maradtam. Amihez kellett, ahhoz jó volt.

Persze ezek elméleti vizsgák. A gyakorlatiban első voltam. A tanárok értékelték a festményeimet, még akkor is, ha néhányan negatív véleménnyel voltak a színhasználatommal kapcsolatban. Viszont idővel megszokták, hogy elég makacs vagyok ahhoz, hogy ne változtassak a stílusomon. Egyébként is, szokás mondani, hogy minél furcsább, s eltér a többitől, annál érdekesebb.

- Hyung, megkötöd nekem? – sétált le a nappaliba kócosan, s még álmoskásan Jungwon.

A nyakkendőjét nyújtotta felém. Már számtalanszor megmutattam neki, hogy hogyan kell megkötni, de nem jegyezte meg. Persze, mindezt azzal palástolja, hogy ő nem tudja olyan szépre megcsinálni, mint én.

- Legközelebb ne szedd szét a nap végén, hanem lazítsd meg és kész – szedtem ki a nyakamból a számomra rövid anyagot, s nyújtottam az öcsémnek, aki annyira fáradt volt, hogy nemhogy megköszönni, de még bólintani is elfelejtett. Mindenesetre remélem, hogy eljutott az agyáig, amit mondtam neki.

Szegénynek egyenruhában kell lennie. Én sokkal szerencsésebb vagyok, persze azóta, mióta gimibe járok. Régen szerettem, ha elegáns vagyok és megdicsérnek miatta, de mára... Teljesen elidegenedik tőlem ez az egész.

Gyorsan felöltöztem, s lekaptam egy almát a kosárból, mielőtt indultam volna. A táskám, szokásosan az eddigi második napokhoz hűen, tele volt. Egyrészt beviszem az ecseteket és festékeket, amiket majd órákon használok, illetve ezekhez társul még a ruhám. Mivel vannak szekrények, ezért ott tudom tárolni. Meg nyilván nem az utcai cuccaimat akarom összemaszatolni.

Mindenki ezt csinálja. Már első nap felhívták rá a figyelmünket, hogy valaki bepróbálkozhat a nagymamás köténykével, de jobban járunk, hogyha hozunk plusz ruhákat magunkkal. Nem nevetjük ki a másikat, ha esetleg lyukas vagy bármi. Itt nem a csillogás, a pompa volt a lényeg. Azt a vásznon kellett megmutatni.

Én egy fehér felsőt vittem egy világoskék inggel, amit külön erre vettem. Igaz, már itthon is használtam, de kimostam, így patyolat tiszta. Anyával néztük ezt egy turkálóban. Bő rám, de erre tökéletes.

- Nem lesz így meleged? – kérdezte Jisung a buszon, miközben a feketébe öltözött valómon végigvezette a tekintetét. – Nem azért, csak tegnap is panaszkodtál a meleg miatt. Gyászolsz valakit?

- Nem téged, ne aggódj miatta – sóhajtottam, de ő csak összeráncolta a szemöldökét. – Te elpusztíthatatlan vagy.

- Ezt hogy érted? – kérdezett rá.

- Ahogy mondom. Semmi sem pusztít el téged, mert még az agyrák is éhen halna benned – pöcköltem meg a homlokát, ő pedig nyöszörögve kapott oda.

- Ez csúnya volt... Nem vagyok buta! – nézett rám elszántan.

- Hol voltál a tavalyi rangsorban? – vontam fel az egyik szemöldökömet, ő pedig egyszerűen összehúzta magát, s csak közölte, hogy akkor is iszonyatosan szemét húzás volt ez tőlem és úgy tűnik, hogy ma pokrócot reggeliztem, mert kifejezetten bunkó vagyok.