colours | jikook

Pt. 45; megfelelő embertől

Nem gondoltam volna, hogy egyszer, az éjszaka közepén, pontosan hajlani háromnegyed négykor arra fogok várni, hogy kézhez kapjak egy bögrényi kávét, közben pedig összehúzom magamon a kabátomat. Pechemre az eső is megeredt, ráadásul tél van, úgyhogy egészen átfagytam.

- Biztos, hogy nem kérsz inkább forralt bort? - kérdezte tőlem a nő, de én csak megráztam a fejemet. Felém fordult, s méregetni kezdett. - Nem tűnsz részegnek. Akkor miért engem hívtál?

- Jelenleg ez tűnt a legjobbnak - sóhajtottam.

- Remélem, hogy azt nem várod el tőlem, hogy ápolgassam a lelkedet - vágta rá, mire én csak elmosolyodtam.

- Te lennél az utolsó, akitől ezt elvárnám.

Nem tudom, hogy miért az ő nevére böktem rá akkor. Ahogy azt sem, hogy régen miért Minhohoz menekültem. Igaz, véletlenül történt, viszont megtehettem volna, hogy azonnal eltűnök, mihelyt kijózanodtam. Talán tényleg nem arra vágytam, hogy sajnáljanak, hogy megpróbáljanak együttérezni velem. Az úgyse fog menni. Hiába mondják, hogy próbálkozni szabad, olykor jobb, ha csak menedéket nyújtunk a másiknak. Egy szavak nélküli ölelésnek is lehet akkora értéke, mint egy terápiának, amiért fizetünk. Csak a megfelelő embertől kell kapnunk.

Én pedig most másra sem vágytam, mire arra, hogy valaki a kezét nyújtsa felém, s kirántson ebből a mély gödörből, amibe kerültem. Amiben csak kapálóztam eredménytelenül.

Hwang Myeongsuk tökéletes alany volt arra, hogy kiszakadjak a jelenlegi helyzetemből. Tudom, hogy ő majd fog hagyni nekem egy kisebb pihenőt, mielőtt megpróbálnám megoldani a problémámat. Vagy... Vagy hagyja, hogy elfussak előle. Hogy valameddig üldözött legyek, amíg meg nem unja a vadász. Bár... Ki tudja? A tegnapi után, ha keresnének se válaszolnék.

Elegem van abból, hogy én vagyok a nyájas egyetlen fekete báránya. A sok fehér közül túlságosan kitűnni borzalmas. Hogy mindenki megbámul, hogy mindenki tudja, hogy más vagyok. S akkor még nem is tudnak Jiminről.

- Nem tudok neked szobát felajánlani, de a kanapé egész kényelmes - bökött a dívány felé a vékony nő, én pedig csupán egy bólintás kíséretében le is tettem oda a fenekemet. - Nincsenek bonyolult szabályok a házban, viszont szeretném, ha betartanád őket. Nem mászkálhatsz cipőben, de papucsot mindenképp vegyél fel, mert hideg a padló. A cigimhez nem nyúlsz és, ha valami koszt csináltál, akkor takarítsd fel. Nem a legszebb lakás, de legalább rend legyen benne - rántotta meg a vállait.

- Vettem, főnök - mondtam, ő pedig megforgatta a szemeit.

- Ja, még valami! - fordult vissza, mielőtt még a szobájába vonult volna. - Tőlem aztán fél Dél-Koreát behozhatod, de Jeon Jiwon ne legyen köztük.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem bírod? - döntöttem oldalra a fejem, s tettem fel a kérdésemet, hiába elég egyértelműnek tűnt a válasz.

- Kellemetlen azzal egy légtérben lenni, aki csak egy kaland volt és lett tőle egy kölyköd - nézett rám, mire én csak egy széles vigyort ejtettem, ő pedig elnevette magát. - Le se tagadhatnátok egymást - rázta a fejét. - Ha már itt vagy, aludj pár órát, aztán menjünk el piacra. Miattad főznöm is kell - mondta úgy, mintha a világ legnagyobb terhe lennék számára, de érezhető volt az irónia.

- Akkor ne tarts fel - sóhajtottam.

- Piszok kölyök - szúrta oda nekem, s ezek után el is ment, hogy aludjon pár órát. Szüksége lesz rá, ahogy nekem is.

Kellene pár óra, amit nyugodtan töltök, viszont... Egyszerűen nem ment. A gondolataim mintha testet öltöttek volna, susogtak mellettem, egyenes a fülembe, s egy pillanatig sem hagytak. Hunyva voltak a szemeim, mégis... A szokásos sötétséget a bevillanó képek díszítették az estéről. Más sem volt előttem, mint az öcsém érzelemmentes arca, s az, ahogy egyenest, a tekintetembe meredve mondja el, hogy mit szeretne.