colours | jikook

Pt. 50; napkelte

Nem volt könnyű, annak ellenére, hogy nem sok emlék kötött a nőhöz. Nem akartam elfelejteni őt, viszont azt sem szerettem volna, hogy egész nap ő járjon a gondolataim között.

Anyáék felajánlották, hogy ismét felkereshetünk egy szakembert, ha szükségem lenne rá, viszont én visszautasítottam. Nem akartam több agyturkászt. Főleg, hogy a gyász, amit a szívemben éreztem, az ezúttal valódi volt. Egy személy. Most volt valami, valaki, aki miatt végre bekötözhettem lelkem sebeit.

A barátaim kérdezték, hogy nincs-e kedvem találkozni, viszont én egyenlőre hanyagoltam őket. Lehet, hogy nem akartam Myeongsukon agyalni, viszont kellett egy kis idő kettőnknek, amit még éltében nem tehettünk meg.

Többször kijártam a sírjához, minden nap. Az iskolából pedig mindössze egy hetet hiányoztam. Tudtam, hogyha tovább maradok távol, becsavarodok otthon a négy fal között.

Jimin is próbált minél többet beszélni velem, ha már nem szerettem volna vele személyesen találkozni. Utólag belegondolva, talán jó lett volna, viszont az időt nem tudom visszapörgetni. Akkor lehet, hogy elcsábítana a változtatás lehetősége. Márpedig a dolgok nem ok nélkül történnek.

- Csak áfonyásat kaptam - motyogtam a padon ülve a hidegben, hátamon pedig az iskolatáskám volt. A markomban lévő elektromos cigarettát szorongattam, miközben mást se néztem, csak egy hideg márványba vésett nevet. Hwang Myeongsuk. - Elég fura, de legalább nem égeti a torkomat - próbáltam valami pozitívat is mondani.

Hétfő volt, nem sokkal fél nyolc előtt járunk. Eljöttem hozzá, mielőtt iskolába mentem volna. Tudom, hogy sok mindent bán, de nem akarom, hogy ezt a síron túlra is vigye. Lássa, hogy voltak, akik szerették őt. S én is közéjük tartoztam. A fia, akiről azt hitte, hogy a legjobban megveti.

- Tegnap festettem - folytattam, miközben egy mélyet szippantottam a cuccból, s lassan kiengedtem a hatalmas gőzfelhőt. Furcsa is volt eleinte, mert semmit sem láttam. - Akrillal. Egy fűzfát. Kevertem egy szép zöldet. Anyu mondta, hogy régen nagyon szeretted azt a színt - meséltem, s a táskám pántját kezdtem igazgatni. - Próbálom az élet színes oldalát is nézni - vettem egy nagy levegőt, éreztem, amint a mellkasom már-már belefájdul ebbe a cselekedetbe. - Semmit nem akarok megbánni később. Viszont most csak ennyi fért bele, hogy őrültnek nézzenek miattad - keltem fel, s tettem zsebeimbe a kezeimet egy mosoly kíséretében. - Kívánj szerencsét a mai napra.

Tudom, hogyha még itt lenne, nyavalyogna, amiért túl érzelgős vagyok. Őszintén szólva, én se vagyok oda ezért. Ezért is ejtettem el ezt a kis poént a végére. Talán én is csak erősíteni szerettem volna ezzel magamat.

A többiek tudták, hogy ezen a héten már megyek iskolába. Minden egyes nap megkérdezték, hogy mikor leszek, vagy azt, hogy átmehetnek-e. Meglepetésemre még Minho is írt, sőt, felajánlotta, hogy akár tarthatnánk még egy filmes napot. A srác egyébként amennyire szemét velem olykor - bár nem meglepő, hiszen én is hasonlóan viselkedek vele - nagyon kedves. Tudja, hogy mikor kell helytállnia, mint barát. Yeongcheol nem érdemelt olyan embereket maga köré, mint ő vagy Jimin.

A buszmegállóban még várnom is kellett pár percet, mire ideért a jármű, ami egyenest az iskolába vitt. Ott viszont nem várt dolog történt. Mihelyt beléptem az intézmény parkjába, Jimint mintha puskából lötték volna ki, úgy jött felém, s ölelt át jó szorosan.

- Hiányoztál! - mondta, én pedig egy halovány mosoly kíséretében óvatosan teste köré fontam a karjaimat, s átöleltem őt. - Hogy érzed magad? - kérdezte.

- Elég... Szarul - vallottam be őszintén, a táncos pedig bólintott egyet.

- Helyes. Ilyenkor jobb, ha hagyjuk, hogy rosszul legyünk. Valahogy fel kell dolgoznunk a gyászt - motyogta, majd felnézve rám egy puszit nyomott a számra, amit én csak nagy szemekkel reagáltam le eleinte. Nem sokkal utána úgy kezdtem el forgatni a fejemet, mint egy katona a háborúban.