colours | jikook

Pt. 18; mind te vagy

Elvállaltam. Magam sem akartam elhinni, hogy tényleg megteszem, de így lesz. Én leszek az, aki Jimint fogja kísérni zongorával az általa kiválasztott dallal. Az átírással viszont volt egy-két probléma. Néhol nem tetszett, s úgy gondoltam, hogy lehetne cifrázni. Éppen ezért az utóbbi két-három napban máson se dolgoztam, csak ezen. S mikor elég jónak gondoltam, szóltam a táncosnak, hogy hallgassa meg.

Délutánra hívtam át. Hétvége volt, s ilyenkor az öcsém még tanulni szokott. Tehát nem sok esélye volt annak, hogy bárki is megzavar minket. Anya és apa kivett egy közös napot. Minden második héten elmennek egy vacsorára, vagy egy ebédre randevú gyanánt. Ez náluk szokás volt, hogy fenntartsák a kapcsolatot. Állításuk szerint nem azért házasodtak össze, hogy legyen egy gyűrű az ujjukon. Szerelemből tették, s amilyenek voltak, azt meg akarják tartani. Mindketten sokat dolgoznak, szóval kellett egy kisebb pihi, főleg, hogy már vagyunk elég nagyok és érettek, hogy itthon lehessen hagyni minket Jungwonnal.

Emlékszem, eleinte mindig anya egy barátnője vigyázott ránk. Egy ideig ez teljesen megfelelő volt, egészen addig, amíg meg nem tudtam, jobban mondva, nem tudatosult bennem, hogy örökbefogadott gyerek vagyok. Sosem titkolták előttem, hiszen amióta az eszemet tudom, mindig a saját nevemet használtam. Tehát a Jeon vezetéknevet. Viszont nem gondolkoztam azon soha, hogy miért. Amikor pedig realizáltam, többet nem akartam egyedül maradni.

Ez egy elég erős kijelentés, mert zárkózott lettem azóta, nem beszéltem sok emberrel, ám megnyugvást jelentett, hogy anya és apa itt vannak velem egy házban. Kicsit talán gyerekesnek hangzik, de egy gyermektől ez teljesen normális; féltem, hogy elhagynak. Hogyha kisétálnak az ajtón, többet nem jönnek vissza.

Egy kórházban hagyott gyerek, aki azt találja szüleinek, akik felnevelték, akikre emlékszik az első pillanattól kezdve, az igazinak tekinti. Sok olyan gondolat volt bennem akkoriban, hogy miért nem adtak nekem egy esélyt, miért dobtak el maguktól, hiszen én nem tehettem semmiről. Viszont ez a sok kérdés, amire válaszokat akartam, elhaltak. Ahogy idősödtem, úgy csökkent az érdeklődésem. Persze a lelkem mélyen még mindig kíváncsi vagyok, viszont nem vagyok biztos abban, hogy szeretném-e hallani a feleletüket.

Nekem van egy családom. S hiába nem egy vérből vagyunk, a színe ugyanaz.

- Észre se vettem, hogy van itt egy zongora – pislogott nagyokat Jimin, mikor meglátta a nappaliban lévő hangszert.

- Mert nem vagy visszavárt vendég, hogy felfedezd a házunkat – mondtam a kezemet törölgetve. Sosem szerettem izzadt mancsokkal tapizni a billentyűket.

- Ezentúl az leszek – mosolygott csibészen, s támaszkodott a hatalmas zongora oldalának. – Még mindig olyan hihetetlen, hogy tudsz zongorázni. Soonyoung azt mondta, hogy a legjobb voltál. Miért léptél vissza? Biztosan jó helyed lenne a másik osztály zenészei között – döntötte oldalra a fejét, én pedig rápillantottam. Kíváncsian méregetett, válaszra várt. Egy nagyot sóhajtottam.

- Megutáltam és a festészet jobban érdekelt – rántottam vállat, majd leültem a székre. Jól áttördeltem az ujjaimat, ugyanis nagyon rég játszottam már. Nem akartam, hogy görcsöt kapjon, vagy bármi.

Amikor felhajtottam a fedőt, végignéztem a billentyűkön. Nem változtak az évek során. Nem volt használva, hiszen a családból csak én tudok játszani rajta. Talán apa tud egy-két gyerekdalt, de nem többet.

Mindazok ellenére, hogy többé nem ültem le elé, nem adtuk el. Sok pénz ért volna, viszont most pont jól jött, hogy itt maradt. Tiszta volt, hiszen anyu mindig takarította. Igaz, tegnap megnéztem, hogy minden hang rendesen működik-e. Szerencsére nem volt baj velük. Olyan volt, mint régen.