colours | jikook

Pt. 28; szinesztézia

Az öcsém hozzám költözött. Szó szerint. Amióta hazajöttem, nem hajlandó egyedül aludni, csak velem. Én pedig ettől jobban nem is örülhettem volna.

Természetesen hálás voltam a szüleimnek, amiért nem tekintettek rám másképp, annak ellenére, hogy nem egy vér vagyunk. Viszont Jungwon volt az, aki ténylegesen abba a világba csöppent bele, abba a tudatba, hogy én valójában az ő testvére vagyok. Többször is el lett neki magyarázva, amikor kisebb volt, hogy nekem miért más a vezetéknevem. Azt hittük, hogy csak kicsi, s nem fogja fel a szavakat. Viszont később megtudtuk, hogy valójában csak nem érdekelték őt ezek a tények.

Ő volt az, aki a leginkább ugrott arra, ha valami rosszat hallott rólam mások szájából. Tisztelt engem, mintha bármi közünk lenne egymáshoz. Ez pedig nem változott a mai napig sem.

- Akkor biztos minden rendben lesz? – kérdezett rá anya, miközben a cipőjét húzta a lábára.

- Biztos – dőltem a mellettem lévő falnak, miközben néztem, amint a családtagjaim elkészülnek.

- Mindenképpen hívj fel, ha bármi történik – kötötte a lelkemre, én pedig csak a szemeimet forgatva bólogattam. – Komolyan mondom, Jeon Jungkook! Seggbe leszel rúgva, ha bármi baj lesz – fenyegetett meg, mire elnevettem magam.

- Értettem, Seo asszony, csak lépjetek már le – dugtam zsebre a kezeimet. – Üdvözlöm az otthoniakat – ejtettem egy mosolyt, akárcsak anyu.

- Átadom. Akkor holnap délután jövünk. Kaja a hűtőben, kínáld meg majd Jimint is, ne engedd haza éhesen – intett az ajtóban, majd gyorsan a kocsihoz is sietett, amiben már apa és az öcsém is benne ültek.

Anya családja Busanban él. Vagyis nem pontosan ott, de a közelben. Oda fognak elmenni, mivel karácsonyra a nagyihoz vagyunk hivatalosak. Én viszont itthon maradtam, ugyanis hamarosan elkészülünk a festménnyel, csupán pár apró simítás kell, az utolsó rétegek. Hiába akrillal dolgozok, nem hagytam mindent egy napra.

Tekintettel kellett lennem arra is, hogy nagy vásznon dolgozok, a részleteket nagyobb pontossággal tudom megfesteni, ehhez pedig idő kellett. Arra pedig nem kérhettem Jimint, hogy legalább fél napon keresztül mozdulatlan maradjon, amikor 30 percet nem bír ki mozgás nélkül. S talán akkor még keveset is mondtam.

Ez volt az utolsó nap az éven, s bár említettem a fiúnak, hogy nem muszáj ma is jönnie, ő megmondta, hogy semmi dolga nem lesz, így pedig legalább nincs egyedül.

Érdekes volt elkezdeni az egészet, ugyanis, amikor először összefutottunk ezzel kapcsolatban, Jimint más hajszínnel láttam. Először feketének láttam, de amint közelebb ért, felfedeztem a kékes csillogást tincsein. Nem az egyszerűt választotta, ő ebbe is színt akart rakni. Bár már az is furcsa volt számomra, hogy valami sötétebb hajra váltott. Előbb néztem volna ki belőle a rózsaszínt, esetleg a lilát, mint ezt.

Nem kellett sokat várnom rá, miután leléptek a szüleim, közel másfél-egy óra múlva itt is volt. Én addigra már átöltöztem a festős ruhámba, ami egy összekent nadrág volt, illetve egy nagyobb ing. Mind a kettő használt volt, külön ilyen alkalmak esetén hordom őket. Ki lehetne tisztítani őket, legalább is egy-két folttól meg lehetne válni, de felesleges.

A táncos is abba a cuccokba volt, amikbe elkezdtük a festés folyamatát. Igaz, húzta a száját, amikor fekete háttér mellé azonos színű inget kellett viselnie, de elfogadta, hogy ez az én festményem. Egyébként is felvázoltam neki mindent az elején, s megmondtam, hogy akármennyire is erősködik, nem fogok élénk színeket felhasználni. Legalább is nem olyan módon, ahogyan ő szeretné.

- Bírod még? – kérdeztem rá, miután már egy ideje Jimin mocorogni kezdett. Rá is pillantottam a vászon mögül, amit ő nem vett észre, így csak száját elhúzva válaszolt.