colours | jikook

Pt. 38; utolsó, őszinte baráti tanács

Boldogan mentem a félévi vizsgát lezáróan a folyosón. Nem csupán az iskolában tanítók értékelték a műveinket, de még egy-egy egyetemi professzort is meghívtak. Ők pedig oda- és vissza voltak a rengeteg festményért, értékelték az igyekezetünket, s mindezek mellett sok tanáccsal is ellátták azokat, akik munkájában találtak valami hibát, avagy hiányoltak valamit. Én pedig iszonyatosan örültem, hiszen már egy ideje szemezgettem egy bizonyos egyetemmel, ahol szívesen folytatnám a tanulmányaimat, s onnan is jött egy professzor, aki külön kiemelte, hogy érdekes a színhasználatom, de pont emiatt érzi különlegesnek. Arról nem is beszélve, hogy tetszett neki a kontrasztosan ható sötét festmény közepén elkent élénkvörös folt. Azt pedig Jiminnek köszönhettem.

Úgy volt, hogy kijavítom. Tényleg el akartam fedni, mivel egyáltalán nem engem jellemzett, nem az én asztalom volt az élénk színek használata, de ahányszor ültem le a székembe, hogy ezúttal megcsinálom, nem tettem. Valahol én is különlegesnek tartottam, hiába tűnt hibának. De tudjuk, hogy milyenek a művészek. Olykor a legfurcsább és legelvontabbak a legjobbaké. Persze az utóbbi erre egyáltalán nem illett.

Viszont a sok-sok dicsérő szavak – illetve erős és jó pontok – mellett mást is kaptam. Mégpedig az osztálytársaim meglepődött tekintetét, amikor lehúztam a vásznat takaró fehér lepedőt. Senki sem tudta, jobban mondva, nem számított arra, hogy Jimin fog a képen szerepelni. Nem tudták, hogy modellt állt nekem, s ismernek már, sosem csíptem az ő fajtáját. Viszont most mégis sokkal több időt töltök vele, mint bármikor máskor. Ráadásul segédkeztem nekik a karácsonyi műsorban.

Meg is kérdezték tőlem, hogy azóta lettem-e ilyen jóban a fiúval, amire hirtelen válaszolni sem tudtam. Elvégre én sem tudtam pontosan, hogy mikor kezdtem szimpátiát érezni iránta, s nem is gondolkodtam ezen soha. Csak elfogadtam a tényt, amikor ráeszméltem; valójában kedvelem őt. Pontosan úgy, ahogy azt is elfogadtam, hogy többet jelent számomra, mint egy szimpla barát. Ezt pedig ki is fejtettem a napokban Minginek, akivel végre sikerült összehoznunk egy találkozót egyik délután a tanórákat követően.

Szerintem ő örült ennek a legjobban, s nem győzte csak hajtogatni, hogy legközelebb hinnem kell neki elsőre. Elvégre már az elejétől kezdve állította, hogy Jimin nem rossz arc, csak meg kell őt ismernem. Nem mindenki az, aminek látszik. Ebben pedig igazat kellett adnom neki.

Viszont a kérdése, ami mindezek után következett, olyan volt, amire én sem tudtam válaszolni. Arra volt kíváncsi, hogy együtt vagyunk-e. S nem ezzel volt a baj, hiszen nem, határozottan nem jártunk. Nem kértem meg, hogy legyen a barátom, s ő sem engem. Mégpedig azért, mert ott volt neki Yeongcheol. A srác, akivel szakítani akart, de még mindig nem tette meg. Én pedig egyszerre voltam türelmetlen miatta, s aggódtam is, hogy valami baj történt, amiért még mindig nem lépett a táncos.

Az iskolában nem voltak együtt, s ezt Mingi is megerősítette, ahogy Minho is. Őt még mindig legjobb barátjának tekinti Yeongcheol, így biztosan elsőként értesülne róla, hogy szakítottak. Viszont nem tudott semmit, azon kívül, hogy kivel kavart éppen a fiú. Ő és Jimin gyakorlatilag nyitott kapcsolatban éltek, legalább is Yeongcheol biztosan. A másik táncos nemhiába nem vállalta fel soha.

- El sem hiszem, hogy mind a ketten ilyen jó pontot kaptunk! – ugrándozott örömében Jisung, s közben hatalmas vigyorral az arcán tapsikolt, mint egy kisgyerek. – A te festményed pedig káprázatos lett! Sosem gondoltam volna, de tényleg... Nem néztem volna ki belőled, de nagyon különlegessé tette az a kis pirosas szín – áradozott.

- Az nem az én művem volt – rántottam vállat. – Jimin nyúlt bele.

- Akkor mindenképpen köszönd meg neki – bólogatott. – Ő rendes. Én szeretem őt. Meg Yejit is. Alig várom, hogy elmondjam Minhonak, biztosan büszke lesz rám! – vigyorgott teli fogsorral, mire én is elmosolyodtam.