colours | jikook

Pt. 17; a múltunk hajt

A táncos nem jött iskolába, viszont minden délután elrángatott magával, hogy megnézzem, amint összeállít magának egy koreográfiát. Eleinte nem fogadtam olyan jól, főleg, hogy nekem is volt dolgom, de nem tudtam mit tenni. Másnap megjelent nálunk, s már csak az államat kaparhattam a földről, amint anyámmal nevetgélve látom meg őt a kanapén egy forró tea társaságában. S látszólag az öcsémmel is jól kijött. Egyszerűen elhinni sem akartam, hogy ez valóban megtörténhet. Igaz, említette, hogy tudja, hogy hol lakok – ami nem csoda, miután nálunk töltött egy estét – viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy valóban eljön és kellemetlen helyzetbe hoz. Az már biztos, hogy nem riad vissza.

Mivel ő nem volt, ezért más pontozott helyette. Valahol megkönnyebbültem, hiszen így megkaptam a maximumot, anélkül, hogy azt érezném, hogy ahhoz nem járult hozzá a tehetségem. Még meg is dicsértek, amiért ilyen különleges módon használom a színeket.

Viszont egyik délután, Jimin próbáján volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Erre pedig nem voltam rest rákérdezni.

- Te múmiának készülsz? – biccentettem egyet, mire a fiú lenézett magán, s elmosolyodott.

- Ez nem olyan meglepő, ha valaki sportol – válaszolt.

- Tudom, kézilabdáztam egy ideig – avattam be kicsit a múltamba. – Viszont ennyi tapasz sosem volt rajtam.

- Nem lesznek sokáig fent, csak most szükségesnek érzem őket – vette át a felsőjét, majd indított be egy zenét, hogy be tudjon melegíteni. – Egyébként milyen volt a pontozás? – érdeklődött. – Megkaptad a maximumot?

- Mivel nem te voltál az, aki pontozott, így igen – bólintottam, belőle pedig egy nevetést csaltam ki a válaszommal.

- Pedig most sokkal rendesebb lettem volna – rántott vállat jókedvűen, míg én csak gúnyos somollyal folytattam a társalgást vele.

- Arcra osztályoztál volna, nincs igazam? – kérdeztem, viszont a válasza megdöbbentett. Jobban mondva a merészsége.

- Ez így van. De ha szó szerint értelmezzük, akkor... – nézett végig rajtam, nekem pedig ráncba szaladt a szemöldököm. – Akkor Egy négyest adok az ötből – rántotta meg a vállait.

- Négyest? – kérdeztem vissza, ő pedig bólintott. – Miért csak négyest?

- Mert barátom van – válaszolt.

- És ha nem lenne? – döntöttem oldalra a fejem, s magam sem tudom, hogy miért folytattam, jobban mondva, firtattam a témát.

A fiú mosolyogva nézett rám, s állt meg a bemelegítésben. Oldalra döntötte a fejét, s állát hüvelyk- illetve mutatóujja közé helyezte. Olykor-olykor meg is simította a közelében lévő csontot. Úgy méregetett engem, mit valami árut, azon agyalva, hogy megvegyen-e, vagy sem. Én pedig kíváncsian vártam a fejleményeket.

Közelebb-közelebb lépdelt, s lehajolt hozzám. Hatalmas pólója nyaka lelógott, így rálátást nyerhettem a – nemrég már – megmutatkozó mellkasára.

Jimin nem volt az a tipikus izompacsirta. Szálkás testalkata volt, már-már vékonynak is mondhattam. Itt-ott kilátszott a bordája, avagy a gerince vonala, ha lehajolt, s megfeszült a bőre. Ugyanakkor lábai izmosak voltak. Talán egy-két finomka kocka is megjelent a hasán, bár ezt nem lehetett pontosan megmondani. Csípője pedig kicsit szélesebb volt, de nem szélesebb a vállainál.

Csinos srác volt, még akkor is ez a véleményem, ha ezt a fiúkra nem szokás mondani. Számomra amolyan tökéletes testtel rendelkezett, amit még sokáig elemezgettem volna. A bőre színétől kezdve egészen addig, hogy miképpen reagál egy-egy dologra. Értem itt arra, hogy milyen, mikor libabőrös lesz, vagy mikor csillog rajta az izzadtsága. Az utóbbit már láttam, viszont csupán a homlokán lefolyni egy-egy cseppecskét.