colours | jikook

Pt. 55; mert figyelmet akartál

- Nem, nem tetszik! – morgolódott Yeongcheol, mikor már sokadjára kezdtünk neki egy bizonyos résznek. – Vidd már feljebb egy hanggal, baszki! – nézett rám idegesen, mire én csak sóhajtottam egyet.

- Ha itt felviszem, akkor az egészet át kell írnom – válaszoltam unottan.

- Nem, ennek kell különlegesnek lennie. Old meg – rántott vállat, s fordult ismét a tükör felé.

Ha nem tartanám ennyire fárasztónak a gyerekes viselkedését, amit a napokban produkált, biztosan forrnék a dühtől. Mostanra egészen lazán kezelem, s ráhagyom. Tőlem akárhogy ugathat, nem sok figyelmet fordítok rá.

Eleinte nagyon nehéz volt, mert ténylegesen úgy viselkedett, mint egy hisztis picsa, miközben egy méretes farok volt. Folyton beszólogatott, s úgy bánt velem, mint egy kutyával. Látszott, hogy próbál az idegeimre menni, minden lehető módon igyekezett kiborítani, hogy csak körülötte forogjon minden. Ugyanis nem érdekelte, hogy a jó miatt beszélnek róla az emberek, vagy azért, mert nagy hatalma volt. A lényeg csakis az volt, hogy ő legyen a középpontban.

Az uraság elrendelt egy 10 perces szünetet. Mondanom se kell, egyből az udvarra mentem, hogy kieresszem a gőzt. Kell hozzá egy idegrendszer, az már biztos. Én pedig akármennyire fogom vissza magamat, nekem is véges a türelmem, s már nagyon várom, hogy mikor lesz elege abból, hogy nem minden úgy működik, ahogy ő akarja.

Ilyenkor általában idegesen megparancsolja nekem, hogy menjek és szellőzzek, szívjak el egy doboz cigit, aztán pedig próbáljak valamiféle tehetséget is belevinni a játékomba. Hogyne... Tehetségesen hozzá fogom vágni ezt a rohadt zongorát.

Az udvaron Minho csatlakozott hozzám. Jisung már nincs bent, már rég hazament, csupán nekem kell szenvednem a próbák miatt a táncosokkal.

- Mingi és Yeji még mindig próbálkoznak? – kérdeztem egy sóhaj kíséretében, mire a fiú bólintott egyet.

Sajnáltam őket, amiért ilyen messzire képesek elmenni. Nem azt sajnálom, hogy ilyen jószívűek Jiminhez, hanem azt, hogy mindezt úgy teszik, hogy nekem már van tervem. Csupán nem tudnak róla, s ez így van jól. Őket ismerve azonnal megállítanának, amilyen szívbajosok. Minho pedig... Ő tudja, hogy milyen, amikor kétségbeesetten kapálózunk. Az első lehetőséget, ami kihúzhat a mély vízből, megragadjuk. Én pedig pontosan ezt tettem.

Nem mondom, hogy briliáns ötlet, nyilván lehetne sokkal jobb is, viszont jelenleg ettől hatásosabb nem jut az eszembe.

- Az igazgató behívta őket az irodába – mesélte, miközben a hátát a falnak döntötte. – Biztos sokallja a sok petíciót, amit benyújtottak. Konkrétan aláírásokat gyűjtöttek azoktól, akiket Yeongcheol valaha is bántalmazott.

- És mennyire jutottak? – kérdeztem, bár valahol sejtettem, hogy mi lesz a válasz.

A táncos felhorkantott.

- Négy aláírásig és egy rágógumiig – rántott vállat, majd pillantott rám. – Ez a tizede sem annak, ahány embert kikészítettünk régen Yeongcheollal.

- Jisung aláírta? – érdeklődtem. A srác elhúzta a száját, majd megrázta a fejét.

- Eleinte szerette volna, de meggondolta magát. Miattam – nézte a földet. – Fél, hogyha bármit is elérnek Mingiék ezekkel az aláírásokkal, akkor én is olyan büntetést kapok, mint ő – sóhajtott, majd döntötte a buksiját a falnak a szürke eget kémlelve. – Pedig én sem vagyok jobb.

- Igaz, de hülyébb vagy – vágtam rá, miközben elnyomtam a csikket, s ki is dobtam. Ránéztem a tőlem alacsonyabbra, s úgy folytattam. – Te is ugyanolyan áldozat vagy, mint a többiek. Kihasznált téged és azt, hogy milyen helyzetben vagy. Itt már rég nem az a lényeg, hogy mit tettél, Minho. Hanem az, hogy miért tetted – mondtam, mire végre egy halovány mosoly megjelent az arcán, ami egyre csak szélesedett, mígnem le nem hajtotta a fejét, s mindez egy halk kuncogásba fulladt.