colours | jikook

Pt. 57; ok akartam lenni a folytatásra

Yeongcheol kiiratkozott. A történtek után senki se fogadta őt tárt karokkal. Az iskolából többször kaptunk hívást otthon, hogy menjek vissza, ugyanis a döntés akkor nem lett véglegesítve. Ám nekem ezek után nem volt kedvem visszatérni. Már csak azért sem, mert nagyobb szükség van rám itthon, távol attól a helytől, s közelebb Jiminhez. Ő egyenlőre semmit sem tud a történtekről, csupán annyit mondtam el neki, hogy volt egy kisebb összetűzésem az egyik tanárral, illetve az igazgatóval, úgyhogy jobbnak láttuk, ha magántanulóként folytatom.

Mondanom se kell, nem örült neki, sőt, elég szépen kifejtette a véleményét ezzel kapcsolatban, de később belenyugodott, miután elmondtam neki, hogy így többet találkozhatunk. Azért vannak dolgok, amire ő sem mondana nemet.

Viszont koránt sem volt olyan felhőtlenül boldog a helyzet. Otthon legalább is biztosan nem.

Apunak nem volt furcsa, hogy folyton Jiminhez járkálok. Azt gondolta, hogy jó barátok vagyunk és kiállok mellette egy ilyen nehéz helyzetben. Én is szorultam már pszichológus segítségére, azt hitte, hogy nem vagyok más számára, mint egy támasz. Egy mindig mellette álló valaki, akire számíthat.

Az utóbbi igaz. Ám mi koránt sem csupán barátok voltunk. Egy ideje már volt köztünk valami több, valami erősebb, mint barátság. S ő volt az egyetlen, akinek erről fogalma se volt.

Eleve nem volt téma otthon a homoszexualitás. Nem volt szükség arra, hogy tárgyaljunk róla, mivel nem hoztam haza egy srácot sem. Még lányt se. Nem is tudom, hogy mi érte nagyobb sokként. Hogy a fiának egy másik pasival van kapcsolata, vagy az, hogy csak ő nem tudott róla.

Ahogy a kanapéra ültem, Jimin egyből közelebb csúszott, s átölelte a derekamat. Kezem automatikusan mozdult, s ujjaimmal finom tincsei közé simítottam. Sokkal gyakrabban járok át, hosszabb időkre, mióta nem kell iskolába járnom. Szerencsére a fiú már attól sem tartott, hogy együtt kell aludnunk, sőt, ő hozta fel a témát és kért meg arra, hogy maradjak éjszakára.

Lassan, de haladunk afelé, hogy minden a régi legyen.

- Apud még mindig nem beszél veled? – kérdezte. Tudott arról, hogy van egy kisebb probléma otthon. Ha már ennyi mindent nem mondok el neki, akkor legalább erről legyen tudomása. Kisebb a súlya, legalább is kisebbnek tűnik, mint az, ami valójában történt az intézmény falai között.

- Még mindig nem. Esélyt sem ad arra, hogy legalább én dumáljak vele – sóhajtottam.

- Az én hibám...

- Dehogy a te hibád! – szóltam rá talán kicsit indulatosabban is, mint szerettem volna. Egy mély levegőt vettem, s feljebb csúszva értem el, hogy ő is velem együtt mozduljon. Mindkét kezét megfogtam, s a szemeibe néztem. – Nem a te hibád, hanem az enyém, amiért nem voltam vele őszinte. Ő ilyen... Majd megbékél és utána lehet vele beszélgetni – mosolyogtam, s próbáltam megnyugtatni a fiút, de ekkor feltette azt a kérdést, amitől én is tartottam azóta, mióta elkezdődött kettőnk kapcsolata.

- Mi van, ha nem fogad el ilyennek? – nézett rám. – Akkor tényleg az én hibám, mert...

- Fejezd ezt be – ráztam a fejem, s szakítottam félbe, mielőtt elkezdni nekem tolni a hülyeségét. – Egy idő után úgyis kibukott volna, hogy nem csak a lányok vonzanak – rántottam vállat, mintha semmiség lenne, s én személy szerint tényleg így gondoltam erre.

Nem vettem túlságosan a szívemre, hogy van egy srác, aki tetszik nekem. Nem értem, hogy sok embernél ez miért probléma, hogy miért nem kezelik normálisként a homoszexuális kapcsolatokat. Igaz, nekem nem konkrétan a fiúk jöttek be. Csak Jimin volt az, aki tetszett. A lányokra pedig rá sem néztem. Nyilván belebonyolódtam aktusokba, főleg részegen, de egészen eddig sosem vágytam a kapcsolatra, a szerelem érzésére. Mindez addig tartott, amíg meg nem ismertem őt. Az igazi személyiségét, s megtudtam, hogy amit én gondoltam róla, közel sincs ahhoz, amilyen ő maga valójában.