colours | jikook

Pt. 58; egy pillanatra

Hosszú napok, jobban mondva hetek múltán most először találkozik Jimin a többiekkel. Múltkor filmezés közben, amit velünk töltött, felmerült benne, hogy szívesen beszélne a barátainkkal. S amikor ezt megemlítettem nekik, azonnal szervezni kezdtek. Persze ebben a táncos is benne volt, bár kicsit izgult. Rég nem látta őket és nem is beszélt velük.

Én ezt egy hatalmas pozitívumként fogtam fel. Reménykedtem abban, hogy tényleg van olyan jól, hogy lassan visszatérjen a saját életéhez.

Minho és Mingi mondta, hogy az egész iskola kétségbe van esve. Az igazgató felmondott és a tavaszi előadás is megállt egy bizonyos ponton, onnan pedig sehova. A tankerület ideiglenesen helyezett valakit az igazgató posztjára, s bár sokkal jobb a helyzet, még minden a feje tetején állt. Legalább nagyobb figyelmet fordítanak azóta is a bántalmazott diákokra. Szerencsére, amióta Yeongcheol lelépett, semmi hasonló nem fordult elő. Vagy legalább is semmi olyan, amiről mi tudnánk.

- Biztos elég lesz ennyi kaja? – kérdezte anyu, mikor már a harmadik adag burgonyaszirmot öntötte ki az egyik tálba.

A szüleim felajánlották a házat hétvégére. Tudják, hogy Jimin nem fog elmenni szórakozóhelyekre, sokkal jobb lenne neki egy megszokott környezet, ahol biztonságban érezheti magát. Ezzel természetesen teljesen egyet kellett értenem, s nem győztem eléggé hálálkodni nekik, mikor elmondták, hogy miénk a lakás, ha tisztán tartjuk és nem fogunk túlságosan alkoholizálni.

Nyilván, senki sem tervezett inni, de, ha már felhozták, akkor nem mondok nemet egy-két pohárka sojura. Sok dolog történt az elmúlt időben, nekünk is ki kell ereszteni a gőzt valahogy.

- Anyu, összesen leszünk hatan, ebből pedig négyen táncosok. Szerintem a legtöbbet én fogok enni – sóhajtottam. – Egyébként is, majd rendelünk pizzát – tettem hozzá.

Seo asszony nagyon felkészült az estére. Nagyon sok nasit vett, különféle üdítőket, csokit és még zöldséget is, ha arra fájna a fogunk. Sőt, még több kaját is főzött, hogyha valaki megkívánná a házi kosztot, akkor tudjam mivel kínálni. Édes tőle ez az igyekezet, ami másnak talán meglepő, nálunk annyira nem. Sosem volt nálunk ennyi ember, főleg nem olyanok, akiket én hoztam volna haza.

Mingit ovi óta ismerik, Jisungot gimi óta, Jimint körülbelül fél éve, Yejinek csak a létezéséről tudtak, Minho pedig... Ő talán maximum egyszer-kétszer került említésre, de nem többször. Egy szó, mint száz, nincs sok barátom, s azok egy részével nem is találkoztak a szüleim. Igaz, most se sokat fognak velük beszélgetni, még az is lehet, hogy elkerülik egymást, viszont mindenképpen jó élménnyel akarták gazdagítani őket. Még látatlanban is a legjobb benyomást szerették volna kelteni. Igazán édesek.

Jungwon eleinte duzzogott, amiért ő nem maradhatott, hanem a nagyihoz kell mennie látogatóba anyuékkal, de végül megbékélt, miután elmondtuk neki, hogy nagyrészt ez Jimin miatt van, hogy kicsit jobban legyen. Az öcsém nem olyan kicsi, hogy ne fogjon fel dolgokat, ezek után azonnal próbált segíteni nekünk, hogy minél jobb hangulatban fogadjuk a vendégeket.

Nem sokkal később a szüleim és a tesóm leléptek, mivel nem szerettek volna későn odaérni, s a tél miatt most hamarabb sötétedik. Apu pedig nem szeret sötétben vezetni. Velem ellentétben. Nekem az valahogy sokkal hangulatosabb. Én csak esőben utálok a volán mögé ülni, mert iszonyatosan zavaró, hogy folyton törölgetni kell az ablakot, illetve figyelni, hogy mikor teleportál elénk a zebra előtt 50 méterrel egy járókeretes nénike. Az agyamat el tudom dobni, amikor a semmi közepén meglátom őket.

Elsőként Minho érkezett meg, mivel ő a menetrendekhez igazodik. Szóval kicsit hamarabb volt itt, mint a többiek. Ami nem volt baj, mert így legalább tudott nekem segíteni, hogy egy-két dolgot még elpakoljunk.