colours | jikook

Pt. X; Epilógus

A sokadik fényképet kattintotta el a fotós, s már őszintén kezdtem kicsit unni az egészet. Nem tudtam nyugton maradni, de mosolyogtam, hiszen ezt kérték tőlem. Na, meg ki ne mosolyogna a múzeum vezetőjével, aki csak azért jött ide, hogy közösen megnyissuk a galériámat.

Mikor egy utolsót villant a vaku, végre elengedtük egymás kezét, s én már útnak is indultam volna, ha nem szólít le a pocakos férfi.

- Jungkook, várjon! - mondta, mire érdeklődve pillantottam felé, de kezem munkáját nem hagytam abba, s felvettem a szövetkabátomat, amit a fogason tartottam. - Nem marad egy italra? Hívunk magának fuvart. Ünnepeljük meg a kiállítás megnyitóját - mosolygott, mire én is próbáltam hasonló gesztust produkálni, de az enyém inkább kellemetlen lett, mintsem kedves.

- Sajnálom, de mondtam, hogy nem tudok maradni, kedves igazgató - fogtam a kezére. - A páromnak előadása van - ismételtem meg, amit már egy párszor említettem neki.

- Tényleg, igaz - mondta. - Semmi baj, majd bepótoljuk. Érezzék jól magukat - köszönt el tőlem, mire én is meghajoltam, s már indultam is a parkolóhoz, hogy végre elindulhassak. Nem tudom, hogy mekkora lesz a sor, s hiába vettem VIP jegyet, sosem lehet kiszámolni.

Évek teltek el a gimnázium óta. Jimin is sikeresen elvégezte, s a Jiwonnal kötött egyezség alapján gyakornokként be is került a színházba, közben pedig éjszakain végezte a főiskolát. Színészetet tanult a tánc mellé, amit nemrég végzett el, így hivatalos szerződést is tudott kötni. S akárcsak az idősebb Jeon mondta, sok ember lett tagja a társulatnak az ő beajánlásával, így nem néztek rá csúnyán, sőt, inkább tisztelettel, amiért az egyik fejes szárnyai alatt volt.

Bár főszerepet még nem kapott, az idő nagy részében a színpadon volt, s táncolt. Azt csinálta, amit mindig is szeretett volna.

Sokáig tartott, mire újra emberek elé mert állni, s sajnos elkerülhetetlen volt, hogy ne ismerjék fel őt a videón, ami még régen az interneten keringett. De mostanra ez 7 évvel ezelőtti pletyka leülepedett az emberekben. Tudják, hogy ki ő, hogy kinek az arcához fűződik a Park Jimin név, de nem azért, mert tizenévesen elfogadott egy szép összeget az egyik osztálytársától.

A név mellé már más múlt kötődik. Egy táncos múlt, aki után csak úgy kapkodtak a kiadók, amikor még olyan korban volt, hogy idol lehetett volna.

A hátsó ülésről levettem a csomag virágot, amit neki hoztam, s mikor a sorba álltam, az egyik biztonságiőr kiszúrva értem jött, s bevitt hátul. Volt annak előnye, hogy Jeon Jiwon fia voltam, s bár nem szerettem kihasználni, ilyenkor igazán jól jött.

A már őszülőfélben lévő férfi rám mosolygott, mikor meglátott, s egy öleléssel köszöntött, amit sok-sok ember lefotózott. Nem kerítettek akkora feneket annak, hogy van egy gyereke, akiről nem tudott a világ. Legalább is nem akkorát, amekkorára számítottunk.

Először nehéz volt, hiszen sokan, amikor felismertek az utcán, a képembe mászva kérdezgettek. Nem voltam több, mint Korea zongorista büszkeségének a fia, de mára más a saját hírnevemet építem. Bár még nem jutottam el addig, hogy kiállításom legyen külföldön, de úgy éreztem, egyre közelebb és közelebb vagyok hozzá.

A célom minden alkalomkor más lett. Először egy saját kicsi galériát akartam. Később hivatalos, nagyobb kiállításokat. Most végre egy múzeumban is megtekinthetőek a műveim, a régiek, s az újak is. Sok fiatal, illetve idősebb műkedvelő jön el, s nézi meg őket. A régi, eltorzult világot, amit kivetítettem eléjük, a színtelenséget, a sötétséget. Ugyanakkor látszik a fejlődés.

A régen, még gimnáziumban bemutatott portrém Jiminről is helyt kapott, amibe még ő mászott bele egy szép vörös festékkel. Az volt mindennek az elindítója, ezért minden egyes kiállításomon ott van, s talán az is a legmegtekintettebb művem. Legalább is a legtöbb kedvelést az szedte össze.