colours | jikook

Pt. 44; tudtunk nélkül változunk

Nem tudom, hogy mi változott az életemben. Ha azt mondják nekünk, hogy mi voltunk azok, akik mások lettek, nem fogjuk elhinni nekik. Nyilván, hiszen valamennyien csak átéljük ezeket, mintsem azok legyünk, akik figyelik azokat, amikben másképp nyilvánulunk meg.

Én sosem gondolkodtam azon, hogy mi volt a jelentős ok, hiszen mindennek van egy indoka, amiért nem a megszokott módon cselekedtem. A lépéseim, amiket eddig tettem, nem voltak hiábavalóak. Legalább is ebben reménykedtem, hogy amit eddig felépítettem, nem mások által fog romba dőlni. Viszont, ha belegondolok, sokkal jobb lett volna nekem, ha valaki vállalkozik arra, hogy az én indokom lesz, s a probléma elhárul rólam.

Hamarosan az a bizonyos időszak, amit Jimin kért tőlem, a lejáratához közeledett. Természetesen nem siettettem őt, egy pillanatig sem említettem neki, hogy hamarosan elérkezik az is, amiről már annyiszor beszéltünk előtte. Egészen addig pedig csupán barátként viselkedtünk az iskola falain belül. Mindössze a tanítási órák után mentünk el közösen valahova.

A többiek tudtak rólunk. Minden barátunk, akiben megbíztunk. Yeji különösen örült nekünk, legalább annyira, mint annak, amikor Jisung és Minho hivatalosan is egy pár lett. Amióta a táncos lerótta a tartozását, nem beszél Yeongcheollal, s nem foglalkozik az ügyeivel. Ugyanakkor a díszpintyet is felvállalta a többiek előtt.

Mondanom se kell, nagy volt a meglepetés, hiszen köztudottan nem szerette őt Minho, senki sem számított arra, hogy ők ketten végül együtt fogják végezni. Viszont nincs is jobb, amikor valaki megismeri a másik valódi énjét, s abba szeret bele. A hatalmas félreértés, ami kettőjük között történt volt az indoka annak, hogy ők most egymás kezét fogja járják a folyosókat, ebédelnek együtt, s töltik a másikkal az órák közötti értékesnek számító szünetként csúfolt pár percet.

Egyedül mi voltunk, akik még titkolóztak. Nem csupán mások előtt rejtettük el a gondolatainkat és az érzelmeinket, de egymásban is szépen lassan kárt tettünk ezzel. Ugyanis Jimin még mindig nem mondta el nekem az igazat. Be kell vallanom, nem kérdeztem már rá, mint azelőtt. Nem szerettem volna vitákat generálni, aminek úgyis az lesz a vége, hogy egy árva szót sem fog kiejteni a száján, annyira makacs.

Úgy éreztem magam, mintha egy szakadék szélén lógnék. Egyik kezemet pedig a türelem fogja, a másikat pedig a remény, hogy egyszer őszinte lesz hozzám, s nem fog tovább titkolózni. Sajnos azok a legkárosabb dolgok, amik szó szerint az élet által érlelt pofonok. Ugyanis, amikor kiderülnek, sokkal fájóbbak, mint azt valaha gondoltuk volna.

- Nem kellene ebbe több cukor? – kérdezte Jiyu Jimintől. Közösen sütöttek valamilyen sütit a Jeon rezidencián, ahova elég sokat járunk. Már csak azért is, mert nagyon megkedveltek minket, s mi is hasonló véleménnyel voltunk a házaspárról.

- Megkóstolhatom? – nézett rá a táncos a nőre, aki csupán bólintással adott választ, később pedig hozzátette, hogy vigye oda hozzánk is, hogy minél több véleményt tudjunk osztani. – Mit gondoltok? – kérdezte hol Jeon Jiwonra, hol pedig rám nézve.

- Szerintem nem kell – válaszoltuk egyszerre, mire a táncos elmosolyodott.

- Le se tagadhatnátok egymást – sóhajtott Jiyu. – Szerinted, Jimin?

- Szerintem kellene – mondta.

- De lesz vele vaníliás puding – kontráztam.

- Jó, de én édesszájú vagyok – motyogta Jimin.

- Azt tudom – kuncogtam, majd a telefonomra néztem, amikor az megrezzent a zsebemben.

Nem mondom, hogy szerettem volna tartani a kapcsolatot a biológiai anyámmal, viszont ismét összefutottunk, akkor pedig számot cseréltünk. Azóta néha-néha ráírunk a másikra, de többnyire csak vicces videókat küld el nekem, mintsem egy normális üzentet arról, mit csinált a mai nap, esetleg valamiféle érdeklődés a hogylétem felől.