colours | jikook

Pt. 34; egyenesen a fia szájából

Csend uralkodott az autóban. Jeon Jiwon nem gondolta át, amikor meghívott egy beszélgetésre. Én magamtól nem fogok megszólalni, nincs mit mondanom neki, ő pedig nem tudja, hogy mivel kezdjen. Többször pillantott felém, ügyesen kiszúrtam. Ráadásul amikor pirosat kapott, akkor rendszeresen engem nézett.

Eleinte nem szóltam érte, de egy idő után nagyon kezdett zavarni. Ám még így is tartottam magam. Nem én akartam megtenni az első lépést, ezért csak egy sóhajtás közepette az ablakhoz fordultam, s azon át kezdtem bámulni Szöul szürke téli valóját. Ugyanis hiába az a sok színes plakát, a hatalmas kivetítők és az éjjel-nappal működő, még karácsony miatt fennmaradt lámpák. Nem volt jó idő, hideg volt, az ég pedig nem kék színével dicsekedett nekünk.

Van, amit az ember sem tud megtenni. A természetnek nem tudunk parancsolni. Megpróbálhatjuk kiterjeszteni rá a hatalmunkat, de akárcsak a jó harcos, ő is taktikai okokból mutatja felénk azt, amit látni akarunk; veszít, behódol. Holott másra sem vár, minthogy eljöjjön az ő ideje, mikor az előadásnál a függönyt leeresztik, ő pedig, mint színész, levehesse a maszkot. Elvégre mindenki akkor igazán önmaga, amikor nincs mellette senki.

Az eddig köztünk eluralkodott csendet Jeon Jiwon törte meg. Eleinte csak a torkát köszörülte meg, hiszen a nagy szótlanság miatt elmehetett a hangja.

- Van jogosítványod? – kérdezte, mire felé pillantottam.

- Van – válaszoltam egyszerűen, ő pedig egy aprót bólintott.

- Értem – motyogta. – És mit tanulsz? A karácsonyi műsorban művészetisek voltak, szóval gondolom, hogy te is oda jársz – ejtett egy halvány mosolyt, viszont ideje volt letörni a szarvát.

- Nem zongorát – mondtam egyből, mire egy pillanatra ráncba szaladt a szemöldöke, viszont nem nézett rám, ugyanis elindult a sor előttünk. Innentől az utat kellett figyelnie. – Festek – adtam tudtára. – Idén végzek.

- Te tényleg kész művész vagy – jött vissza mégis az az idegesítő somoly az arcára, mire megremegtek az ajkaim. Késztetést éreztem arra, hogy letöröljem onnan. Nagyon ellenszenves volt, de szerintem ez teljesen normális reakció egy olyan embertől, aki először találkozik azzal a személlyel, aki eldobta magától. – Én is szerettem rajzolni régen, de a kottázás jobban ment – nevetett aprót. Olyan szelíd volt velem, annak ellenére, hogy a levegő kettőnk között elég kellemetlen volt. Feszültek voltunk, idegesek, s legfőképpen idegenek. – Hogy tanultál meg zongorázni?

- Kiskoromban anyuék beírattak egy szakkörre és ott megszerettem egy időre. Aztán abbahagytam – rántottam vállat.

- Pedig nagyon tehetséges vagy. Ha ezzel szeretnél esetleg foglalkozni, akkor elintézhetek neked egy vizsgát, utána pedig nagyon szívesen fogadnánk a...

- Felejtsd el, nemhiába hagytam abba – vágtam a szavába. Végig se akartam hallgatni. Miatta hagytam abba, nem akarom miatta ismét elkezdeni.

- Persze, teljesen érthető – vágta rá, s változtatta meg a státuszát. – Magad választottad a festészetet. Amivel szeretnél, azzal foglalkozol a jövőben – ejtett egy mosolyt. Látszik rajta, hogy próbálkozik, de nem értem, hogy miért. Nem tudott volna tízen akárhány év előtt ilyen lenni? – Esetleg... Láthatnám néhány művedet? – kérdezett rá óvatosan.

- Szerintem most lefoglal a vezetés – vágtam rá elég mogorván. Nagyon tartózkodtam, másodpercek alatt építettem magam köré egy hatalmas, vastag falat, amit véletlenül sem hagytam, hogy megmássza, avagy áttörje.

Kissé bunkó válaszom elvette a kedvét a társalgástól, legalább is pár percig. Egy nagyobb épülethez érkeztünk, ami, bár ismerős volt, mégis tudtam, hogy sosem láttam. Legalább is személyesen. Tévében talán egyszer-kétszer szembe jöhetett velem, de nem többször. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy Szöul ezen részén még nem is jártam.