colours | jikook

Pt. 2; csak rakd be a mosógépbe

Utamat nem egyből az osztálytermünk felé vettem, hanem a mosdóba, hogy megpróbáljam kimosni a felsőmet. A táncos valami krémet használhatott, ugyanis nyomott hagyott a fehér ingemen. Kételkedtem abban, hogy alapozó lenne, hiszen rendesen volt színe az arcának a meleg miatt.

Miközben félmeztelenül álltam a – még tiszta – fiúvécében, s próbáltam kisikálni a foltot, hallottam, amint szépen lassan a hangzavar betölti az épületet. Vége lett az évnyitónak, s a diákok most mennek a termeikbe. Jisung is írt nekem, a honlétem felől érdeklődött, én pedig el is árultam neki, hogy hol tartózkodok, s meg is kértem, hogy hozza ide a táskámban lévő pólómat.

Egész napra kötelező lenne az egyenruha, hogy legalább ilyenkor konyítsunk a gimnazistákhoz, viszont én nem terveztem még a mai nap meghalni ebben a meleg anyagban, ami már amúgy is piszkos lett. Az osztályfőnök pedig egy eléggé... Farkát behúzó úr, aki megszerezte magának a tekintélyt, de azt pontosan azért, mert túl sok mindent megengedett nekünk az évek alatt. Mindig csak kínosan mosolygott, de a saját véleménye mellett nem állt ki. Bizonytalan volt, s eléggé saját szarvat letörő ezt mondanom, de talán ezért kaptam mindig a legjobb érdemjegyet a festményeimre.

Számtalanszor elmondta, hogy használjak színeket, de én sosem törődtem ezzel. Éppen ezért azt értékelte, ami van, ami pedig hiányzott, afelett eltekintett. Egy határozott személyiség mellett ő nem mert ellentettet mondani.

- Itt vagyok – nyitott be Jisung, s nyújtotta át nekem a felsőmet, én pedig csupán egy köszönömöt elmotyogva kaptam fel, ugyanis nem szerettem volna, hogy bárki meglásson. Nem voltam szégyellős, de akkor sem akartam magamutogatónak tűnni. – Edzettél nyáron? – kérdezett rá a fiú, én pedig összeráncoltam a szemöldökömet. – Nem azért, csak tavaly nem így néztél ki – ingatta a fejét, s állát masszírozva ment át a másik oldalamra, miközben tetőtől talpig megbámult.

- Befejezted? – kérdeztem rá még egészen türelmesen, ő pedig felpillantva rám elmosolyodott, s közelebb jött.

- Teljesen érthető, hogy miért ment oda hozzád Hwang Yeji – vigyorgott, majd bökött a mellkasomra. – Lehet, hogy meg akarta kérdezni, hogy hányas a melltartód száma, mert elég szépen megnövelted őket – kuncogott, én jobb híján lefröcsköltem őt egy kis vízzel. – Ez mondjuk jól esett – bólogatott, ekkor pedig nyílt az ajtó, éppen ezért megigazítottam magamon a pólómat, s próbáltam továbbra is kimosni belőle azt a valamit, ami befogta.

Ám akarva-akaratlanul meghallottam a beszélgetést – ezek szerint – két táncos között. Nem ismertem őket, azt sem tudtam, hogy az évfolyamomba járnak-e vagy sem, de nem is érdekeltek különösképp.

- Szegény Jimin... Nem festett valami jól.

- Valóban. Ő ájult el egyedül. De mi lehet a baja? Bírnia kellene az ilyeneket – vette át a szót a másik, miközben lehúzta a cipzárját, s a piszoárba célozva könnyített magán.

- Én úgy hallottam, hogy utolsó éven még szigorúbban veszi a tánctanár a súlymérést. Lehet, hogy csupán felszaladt neki egy-kettő, ezért erősebb diétába kezdett – rántott vállat az előző.

- Valaki azt mondta, de ez nem biztos, hogy a szüleivel van valami gebasz, ezért...

- Én a helyetekben nem hinnék a pletykáknak. Ha pedig annyira kíváncsiak vagytok, akkor kérdezzétek meg – jelent meg a szóban forgó személy, én pedig csupán megforgattam a szemeimet, amiért már első nap ennyi elviselhetetlen emberrel kell egy légtérben lennem. Az egyikkel ráadásul túl sokszor hozott össze az élet. – Esetleg valami problémád van? – kérdezte, de én még mindig nem néztem fel. Arra gondoltam, hogy a másik kettőhöz beszél, ám ekkor meghallottam közeledő lépteit, s kicsi kezét is megéreztem a karomon. Egyik szemöldökömet felvonva pillantottam rá értetlenül. – Forgattad a szemeidet – mondta, s próbálta megteremteni köztünk a szemkontaktust, amit én el is fogadtam, miután egyik ujját hüvelyk- és mutatóujjam közé csípve elértem, hogy levegye rólam a mancsát. Egy pillanatra megráncolta a homlokát.