colours | jikook

Pt. 10; kedvellek

Jisung a térdén lévő kötést piszkálta, miközben lehajtott fejjel hallgatta, ahogy Mingi káromkodik. Fel-alá járkált a táncos idegességében, miután megtudta a teljes történetet. Iszonyatosan mérges volt, akárcsak én. Ha Jimin nem rendez jelentet, akkor valószínűleg én tettem volna meg. Annak ellenére, hogy a verekedés nem az én asztalom. Legalább is már. Kisebb koromban túl sok összetűzésbe kerültem a többiekkel.

- Beszélni fogok velük – mondta, mire a díszpinty felkapta a fejét, s egyből tiltakozni kezdett.

- Felesleges! Már megkapták a magukét és... Nem akarok még egy okot nekik, amiért szekáljanak. Úgyhogy hagyjátok – sóhajtott, én pedig elhúztam a számat.

Rossz érzés volt tudni, hogy már attól is tart, hogy kiállunk mellette. Ez egyáltalán nem helyes. Az ember azt hinné, hogy egy olyan iskolában, ahova olyan emberek járnak, akik a tehetségükkel akarnak foglalkozni a jövőben, azok csak támogatni fogják a másikat. Ehelyett kinézik egymást, aki másban jobb, máshogy néz ki, avagy a stílusa eltérő.

- Akkor is, Jisung – ült le mellé Mingi egy lemondó sóhaj kíséretében. – Jimin talán lépett, de nehogy azt hidd, hogy ezzel bevédheted magad.

- És ha te intézkedsz? Miben lenne más a helyzet? – kérdezte, s nézett fel a srácra, akinek elakadt a szava. Igaza volt. Ha az a két barom rá nem fog hallgatni, akkor Mingire sem. – Majd meg kell köszönnöm neki, amiért rendes volt velem – engedett el egy sóhajtást.

- Az tényleg kijár neki – helyeselt a magas táncos, majd lehunyva pilláit döntötte hátát a falnak.

Nem tudtam mit mondani. Csak csendben ültem mellettük, s inkább azon voltam, hogy lenyugtassam magam annyira, hogy véletlenül se jusson eszembe megkeresni azt a kettőt, s addig verni őket, amíg mozognak.

Ahogy oldalra pillantottam, megláttam, amint Jimin jön ki a mosdóból a mancsait rázva, hogy a kézmosás után ottmaradt cseppek lejöjjenek. Már más ruha volt rajta, de kétlem, hogy ez az utcai felszerelése volt. A haja sem volt hosszú, mégis hátrakötötte, nehogy zavarja őt bármiben is. Gondolom tánca lesz.

- Mindjárt jövök. Órán találkozunk – paskoltam meg Jisung buksiját, s felkelve sietősen mentem a srác után. Nem volt nehéz elcsípni őt, ő annyira nem szedte a lábait, mint én. – Hé, te ott, felkötött hajjal, fehér I love New York feliratú pólóban – szóltam utána, mire megállt, lenézett a felsőjére, majd megfordult. Meglepődött, amikor meglátta a képemet, bár nem csodálom. Általában nem én vagyok az, aki keresi a társaságát.

- Hát te? – húzta fel az egyik szemöldökét, s pillantott fel rám, mivel magasabb voltam, mint ő. – Kevésbé tűnsz morcosnak – fonta össze mellkasa előtt a karjait, de a mosoly ott volt az arcán.

- Van benne valami – rántottam vállat. – Csak szerettem volna megköszönni Jisung nevében is, amit tettél. Ő is meg akarja tenni ezt személyesen, csak félénk – rántottam vállat, ő pedig bólintott egyet.

- Valahol érthető. Jisungnak nem kellene hagynia magát. Azért szekálják, mert tudják, hogy nem fog kiállni magáért – mondta, s most rajtam volt a sor, hogy biccentsek.

- Igen, de ő és én teljesen más világ vagyunk – ingattam a fejem.

- Azért egy dolog mégis furcsa – mondta, én pedig összeráncoltam a homlokomat, mivel nem értettem, hogy mire érti. Szerencsére nem szándékozott magában tartani a gondolatait. Fel-alá kezdett járkálni, s állát piszkálta, miközben teóriákat gyártott. – Te, aki mindig egyedül voltál és a lehető legmagasabbról szartál a világra, úgy védelmezed ezt a srácot, mintha... – akadt el, állt meg, s nézett egyenest a szemeimbe. – Talán együtt vagytok? – kérdezett rá, én pedig először ténylegesen meglepődtem a kérdésen.