colours | jikook

Pt. 41; egymás kezét fogva

Elérkezett az idő, amikor végre mindennel elkészültünk, s elhívhattam Jimint randira. Tudott arról, hogy valamiben mesterkedek, mivel ő maga kérdezett rá, hogy mikor fogunk már elmenni közösen valahova, mikor leszek már kész a dolgommal. Ezért is, amikor megkérdeztem, hogy szabad-e hétvégén, egyből igent mondott nekem, s hozzátette, hogy úgy érzi, éveket várt erre. Bevallom, én is, hiszen nekem még akkor is elő kellett varázsolnom a türelmemet, amikor még együtt volt Yeongcheollal.

A hét majdnem minden napján találkoztam Jiwonnal, s Jiyuval is, aki – akárcsak a férfi – nagyon sokban segített és támogatott. A szüleim is rendkívül örültek annak, hogy ennyit vagyok velük. Számukra ez előrelépés, hogy képes vagyok nyitni feléjük, s már nem csupán az van, hogy csak a zongorista keres engem, de én is őt. Nem mondom, hogy kialakult köztük az a bizonyos apa-fia kapcsolat, mivel nem tudnám őt így hívni, de nagyon jó barátok lettünk. S szerintem ő is elfogadta, hogy van az a bizonyos szint – amin jelenleg is állunk – ahonnan nincs feljebb.

- Majd jövök! – kiáltottam, miközben sietősen belebújtam a cipőmbe.

- Rendben, érezd jól magad – bújt ki anyu is mosolyogva, mire én is ejtettem egyet.

- Hova mész? – kérdezte Jungwon, ám, mielőtt én válaszolhattam volna, Seo asszony beelőzött.

- Jeon Jiwon és a felesége Min Jiyu meghívták őt hétvégére. Náluk alszik most – magyarázta, én pedig csupán bólogattam. Ennek a fele se igaz, de ezt adtam be nekik.

- Aha, oké – biccentett Jungwon, majd elsétált.

Én még egy gyors puszit nyomtam anyu arcára, majd sietősen le is léptem, mivel nem kellett volna elkésnem. Még a randi előtt találkoznom kell Jiyuval, ugyanis nem akármilyen randevúra viszem Jimint. Hála a házaspárnak persze.

Épphogy elcsíptem a buszomat, szerencsémre a volán mögött ülő bácsi kivételesen nem volt olyan mogorva, s kinyitotta nekem ismét az ajtót, hogy fel tudjak ugrani. Csak felmutattam neki a bérletemet, majd ahol volt hely, le is huppantam. Hevesen véve a levegőt döntöttem a fejemet hátra, s lehunyva a szemeimet akarva-akaratlanul elmosolyodtam.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire szerelmes leszek. Sosem érdekelt eddig senki. Most viszont ez a srác annyira megfogott. Nem csupán a kinézetével, de a személyiségével is. Egyszerűen bámulatos. Nem láttam benne hibákat, azon kívül, hogy régen mást sem tettem, csak kivetítettem elé azokat, amiket én rossznak gondoltam. Észre sem vettem, hogy azért volt mindez, mert ami benne megvolt, belőlem hiányzott.

Az érdeklődés, a kedvesség, a törődés... Mindez számomra csak pár embernek volt kimutatható. Most viszont... Úgy éreztem, hogy azt a hatalmas falat, amit magam köré építettem tudatlanul segítve a démonjaimnak, magam szedtem szét. Ő volt, aki meglazította a szerkezetét a várnak, én pedig téglánként megváltam tőle. A fény, aminek eddig nem volt engedélye a belépésre, most az arcomba ragyogott, s finom kezeivel megmelengetett, míg az, aki segített megtenni nekem az első lépést, lágyan csókolta ajkaimat.

Nem is lehettem volna boldogabb abban a pillanatban.

Éppen a megbeszélt helyen voltam, pontosan az ajtó előtt, amikor megcsörrent a telefonom. Jiyu hívott, s mivel nem voltam akkora késésben, leszámítva a forgalom miatti 1-2 percet, ezért csak annyit mondtam neki, hogy már itt vagyok az ajtó előtt, nem kell aggódnia.

Eleinte nem rajongtam az ötletéért. Egy hajvágást javasolt nekem, mivel a karácsonyi műsor után ismét egész szépen megnőttek a tincseim. Az egészbe csak azért egyeztem bele, mert emlékeztem Jimin reakciójára, amikor meglátott így. Tetszett neki, s miután visszatért ez a kicsiny emlékfoszlány, nem kellett sokat gondolkodnom a válaszon. Sőt, abba is belementem, hogy közösen nézzünk nekem ruhát, ugyanis nem mindennapi első randira viszem el a fiút.