colours | jikook

Pt. 46; sajnálom

Öt nap telt el, amióta elmentem otthonról, s Hwang Myeongsukkal éltem. Nem jártam iskolába, nem kerestem fel senkit, még Jimint sem. Hiányzott a fiú, viszont attól tartottam, hogyha felveszem vele a kapcsolatot, talán szembe kell néznem a családommal. Legalább is hamarabb, mint ahogy én azt terveztem.

Nem kapcsoltam be a telefonomat sem, s ilyenkor szerencsésnek gondoltam magam, amiért én nem azon a szaron nőttem fel, mint Jungwon. Nekem elég volt pár láp és egy ceruza, vagy toll, éppen, amit találtam a nőnél. Megjegyezte, hogy tehetséges vagyok, viszont nagyon sötétek a műveim, még így is, hogy nem volt lehetőségem más színeket használni. Ahogy ő említette, maga az atmoszféra, amit teremt a mű, olyan, mint egy éjszaka egy sikátorban. Az embert kirázza a hideg miatta, s tudja, nem sok jó vár rá.

Tegnap, s azelőtt is felhozta, hogy ideje lenne tovább állnom, nehogy hozzászokjak ahhoz, hogy el tudok menekülni a problémák elől, mert az csak rosszabb lesz. Viszont én mindig csak azzal nyugtáztam, hogy majd lelépek, csak adjon egy kis időt. Ő pedig belement, hiába látszott rajta, hogy nem tetszik neki az ötletem.

- Elmegyek boltba és a mosodába is - mondta a nő, már a cipőjét húzva. - Kell neked valami? - kérdezte felém pillantva, mire én először megráztam a fejem, aztán végül mégis eszembe jutott valami.

- Egy füzetet és egy tollat elfogadnék - mondtam.

- Azért mindenhova nem terveztem császkálni a városban - húzta a száját a nő.

- Akkor cigiért elmennél nekem? - döntöttem oldalra a fejem. Tudtam, hogy a dohánybolt nincs közel, márpedig mindketten oda jártunk. Ő azért, mert magának tölti, én pedig azért, mert ott van abból a fajtából, amit szívok.

A nő élesen szívta be a levegőt, én pedig széles mosolyt ejtettem. Tudtam, hogy ezzel megfogom, mivel oda biztosan el fog menni. S, ahogy azt vártam, végül csak bólintott egyet, majd el is ment.

Én ezek után még egy ideig rajzolgattam, viszont furcsa, vagy sem, még egy magamfajtának is meg lehet unni ezt. Főleg, hogy nem volt semmi, ami inspiráljon, amiből ötletet meríthettem volna. Nem nagyon mozdultam ki, őszintén tartottam attól, hogy a rendőrséggel kerestetnek. Kivéve, ha nem tartják helyesnek, hogy elmentem tőlük. Valljuk be, sokban megkönnyíteném a dolgukat.

A várakozásnak egy hatalmas hátránya van. Mégpedig pontosan az, amiért ezt az utat választjuk. Hogy gondolkodni tudjunk. Ugyanis egy ideig ez teljesen jó hatással bír, viszont minél tovább húzzuk, minél több percünk van arra, hogy hallgassunk a hangokra, amik a fejünkben élnek és tanácskoznak, sajnos megjelennek a pro-érvek mellett a kontrák is. S nekem, aki mindvégig ezzel nőtt fel, sokkal erősebbek voltak, hangosabbak a kelleténél.

Nem tudtam elvonatkoztatni a múlttól, hogy apu mit vágott a fejemhez, hiába ígértem meg magamnak, hogy soha többet nem hozom fel és nem is fogok foglalkozni vele. Mégis, ilyenkor minden kép tisztán előttem van. Minden momentum, mintha egyszerre történt volna azzal, amit az öcsém tett.

Több sebből vérzett az, hogy én azzal a családdal vagyok. Nem akarták, hogy felvegyem a nevüket - nem, mintha annyira tudatában lettem volna akkoriban a dolgoknak. Hiába álltak ki értem a családi vitákban, már nem vagyok biztos benne, hogy őszinték voltak-e azok a szavak. Igazából... Mindig bennem volt egy bizonyos kétely, egy kisebb félsz. Az egyetlen, akiben bíztam, az Jungwon volt. A fiatal, őszinte szavak. Ő ebben nőtt fel, hogy én vagyok a testvére. Az idősebb, a család része. Talán ez is egy plusz teher volt a lelkemen most.

Nem volt kedvem tovább rajzolni. Igazából ezek nem voltak hatalmas művek, csupán néhány firka, amit páran talán szívesen hordanának a testükön, már csupán a fura, groteszk hatás miatt. A ceruza, amivel eddig dolgoztam, elkopott, s nem akartam ismét azzal eltölteni rengeteg időt, mire késsel nagyjából helyre rakom. Elvégre hegyező nem volt Hwang Myeongsuknál. A toll pedig, amit eddig örömmel használtam, kifogyott.