colours | jikook

Pt. 26; legalább indoknak jó lennél

Iszonyatosan fájt a fejem. Nem tudom, hogy percek, avagy órák óta éreztem a folytonos sajgást, de azt igen, hogyha levegőt vettem, akkor az volt a baj, ha pedig megmozdultam, akkor pedig az. Egyszerűen sehogy sem volt jó. Arról nem is beszélve, hogy a torkom és a gyomrom eszméletlenül égett.

Valaki rázogatni is kezdett, amire csak morogva adtam választ. Nem akartam felkelni, annyira rosszul éreztem magam, hogy semmi kedvem nem volt még a fénnyel is találkozni.

Aztán realizáltam, hogy azt sem tudom, hogy hol a francban vagyok.

- Végre már – morgott Minho, mire csak összeráncoltam a szemöldökömet, s hirtelen ültem fel a kanapén. Meg is bántam, ugyanis azonnal a buksimhoz kaptam nyöszörögve. – Meg is érdemled... Ennyit inni, ráadásul hajnalok hajnalán hívsz... Szerencséd, hogy anyám elutazott a pasijával – forgatott szemet, majd felém nyújtott egy palackos ásványvizet. – Hatalmas szerencséd, hogy volt még buszjárat és voltam olyan rendes, hogy kikeltem miattad és el is mentem érted, te kis...! – kapta fel a papucsát, s már készült is, hogy megüssön, de inkább csak duzzogva letette azt a földre. – Csak, hogy tudd, Jisung miatt nem ütöttelek meg. Nagyon szeretné, hogy jóban legyünk – motyogta, én pedig csak bámultam rá. Tényleg a díszpinty ennyire szeretné, hogy kijöjjek vele?

- Jisung tisztában van azzal, hogy lehetetlent kér?

- Jelenleg tényleg annak tűnik – sóhajtott. – Csináltam neked másnapos levest. A blokkot is megtalálod mellette – mosolygott rám gúnyosan, én pedig csak leesett állal néztem rá.

- Ezt te sem gondolod komolyan...

- Pedig de. Nem kellett fizetned a buszjegyért, felcipeltelek a másodikra és mindezek tetejébe, még a bejárati ajtót is összehánytad – kezdte sorolni, míg én csak a számat elhúzva túrtam a tincseim közé. Az este további része tényleg kiesett, s eléggé homályosak azok az emlékeim, amik még megmaradtak. – Egyébként... Mi történt, hogy ilyen csúnyán lerészegedtél? – kérdezett rá, én pedig megnyugodtam egy pillanatra, ugyanis ezek szerint volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem kezdtem el fecsegni arról, hogy mi váltotta ki belőlem mindezt.

- Nem hiszem, hogy ezt veled kellene megosztanom – másztam le a kanapéról, s a földön ülve hajoltam a leves fölé, hogy megszagoljam.

Viszont ez a kísérletem kudarca fulladt, ugyanis fogalmam sincs, hogy mennyi cigit szívtam el az este folyamán, de konkrétan égetett az egész orrom. Arról nem is beszélve, hogy olyan reszelős hangom volt, mint aki ebből él.

- Márpedig rajtam kívül nincs itt senki – rántotta meg a vállait Minho, én pedig nem is törődve vele vettem a kezembe a kikészített pálcikákat, s megkavarva a levest, egy nagy adag tésztát gyömöszöltem a számba. – Elolvadt a tetejéről a fehér por? – kérdezett rá, én pedig minden mozgásomban megálltam, s óvatosan néztem rá.

- Mi? – kérdeztem vissza, ő pedig elmosolyodott.

- Csak szívózok veled. Nyugi, nem terveztelek megmérgezni – kapta elő a telefonját, viszont én ezek után is csak meredten néztem rá. – Komolyan beszélek! Az előbb mondtam, hogy Jisung szeretné, hogy jóba legyünk. Szerinted ezek után az életedre törnék?

- Őszintén? Könnyebb dolgod lenne – vágtam rá, ő pedig csak pofákat vágva forgatta meg a szemeit. – Egyébként kösz, hogy eljöttél értem és elhoztál magatokhoz – motyogtam a levesemre nézve ezúttal. – Jövök neked eggyel – sóhajtottam.

Csend telepedett közénk. Nem igazán volt közös témánk. Gyakorlatilag nem is ismertük egymást, csak onnan, hogy „ez az a srác, akit utálok". Az egyetlen ami azóta változott, hogy Minho és Jisung elkezdtek összemelegedni. A mai napig nem tudom, hogy hogyan sikerült, illetve azt sem, hogy miért. Nem kérdeztem rá a díszpintynél, viszont most van rá lehetőségem. Legalább azt is letesztelhetem, hogy kell-e aggódnom.