colours | jikook

Pt. 27; több, mint bárki más

Minhoval buszra szálltunk, s elindultunk vissza Szöulba. Nem tudom, hogy részegen hogyan viseltem ezt a közel fél órás utat, viszont másnaposan kegyetlen szarul. A fővárosban átszállásnál le kellett ülnöm egy padra, mert azt hittem, hogy mentem kidobom a taccsot.

- A másnaposság jobban legyűr, mint az, hogy a világodról se tudj – sóhajtott mellettem a srác, majd nyújtott felém egy ásványvizet, amit magunkkal hoztunk. El is fogadtam, s jó nagyot kortyoltam belőle, hátha javít valamelyest a közérzetemen. – Felkészültél arra, hogy beszélj a szüleiddel? – kérdezett rá, én pedig elhúztam a számat.

- Meglátjuk, hogy mennyire leszek felkészült – rántottam vállat.

- Próbálj meg türelmes lenni. Nem hibáztatlak, az tényleg sok, hogy a faterod megütött téged, de te is messzire mentél ebben a játékban – mondta el az őszinte véleményét erről, s egyet kellett értenem vele. Nem szabad csak magamat hibáztatnom, igaz, főként én vagyok ebben a bűnös, de apu is mondott olyanokat, amik csak jobban táplálták bennem a mérget. – Egyébként Jisung tudja, hogy örökbe fogadtak? – kérdezett rá.

- Sosem beszéltem róla, de gondolom, hogy sejti – vallottam be. – Az öcsém apám nevét kapta, anyámat pedig Seo Harinak hívják. Érezhető, hogy valami nincs rendben, ha én pedig Jeon Jungkook néven lettem anyakönyvezve.

- Lehet, hogy azt hiszi, hogy csak az apátok más – ingatta a fejét, míg én csak a sajátomat ráztam.

- Kétlem. Csöppet sem hasonlítok senkire. De tudod az igazságot, szóval ez már nem lep meg – keltem fel a padról, majd néztem rá a tőlem alacsonyabb fiúra. – Beugranék még dohányboltba, ha nem baj.

- Délelőtt még arra panaszkodtál, hogy úgy fáj a torkod a sok füsttől, hogy egy hétig nem fogsz rágyújtani – idézett, de én csupán legyintettem egyet.

- Nem tudom, hogy hova fog ez fajulni, szóval inkább felkészülök – indultam el, hiszen pont zöldre váltott a zebra.

Minho csak duzzogva jött utánam, hiszen ezzel ismét lekéssük a következő buszt, ami elvinne minket hozzánk. Általában nem szeretem húzni a dolgokat, hanem minél hamarabb letudni őket, viszont ez az eset kivétel volt. Nem akartam még hazamenni, s szembenézni a szüleimmel.

Megtörtént volna ez a közeljövőben, viszont azt akartam, hogy ez még ülepedjen bennem. Főleg, hogy nagyon csúnyán leittam magam éjszaka, s hiába próbáltam kikúrálni magam, ez nem sikerült teljesen. Márpedig ilyenkor sokkal ingerlékenyebb vagyok, s félő, hogy még annyira se leszek türelmes és megértő, mint amúgy.

Miután megvettem, amit akartam, nem volt hova menekülnöm. Minho szinte visszarángatott a buszmegállóba. Azt is említette, hogy sokan aggódnak miattam, s legalább miattuk menjek vissza. Természetesen azon volt a hangsúly, hogy Jisung is annyira félt, hogy most is sír, s ezért még kapni fogok a fejemre tőle.

- Egyébként amit mondtál Yeongcheollal kapcsolatban... Mit művelt veled és Jiminnel? – kérdeztem rá, hiszen ez már régóta érdekelt. A fiú láthatóan feszültebb lett, s eleinte csak hallgatott, sőt a fejét is elfordította, mintha meg se hallotta volna, amit kérdeztem. Ezért újra megszólaltam. – Mit csinált? – hajoltam közelebb, hogy nyomatékosabb legyek. Kicsit ingerültebb tekintettel találtam szembe magam, mint amivel másodpercekkel ezelőtt hagyott ott.

- Ezt ne emlegesd hangosan, főleg ne mások előtt – rivallt rám, majd egy nagy adag levegőt kiengedve az ajkai közül, egy fokkal nyugodtabban folytatta. – Nem tudom, hogy Jiminnel mi a helyzet, csak a saját történetemmel tudok előállni – motyogta, s mivel én továbbra is szótlanul ültem őt figyelve, ezért bele is kezdett. – Yeongcheol és én régi ismerősök vagyunk. A szüleim elváltak még általánosban, azon az éven, amikor voltak a felvételik. Gimpoba kellett költöztünk, mert apu megnyerte a pert a házzal kapcsolatban. Felvettek a suliba, viszont a kollégiumba egyikbe se kaptam helyet – sóhajtott, majd leült a padra, hiszen az időre nézve feleslegesen állt. Még legalább tíz perc volt a másik járatig. – Itt jött képbe Yeongcheol... Mint mondtam, régi ismerősöm. Mikor megtudta, hogy én is ott leszek, ahol ő, ráadásul egy szakon, egyből felkeresett. Én pedig elmondtam, hogy mi a probléma – ingatta a fejét, majd pár másodpercre megállt a mondandójába, hogy összeszedje a gondolatait. – Fiatal voltam, semmi mást nem akartam, csak azt, hogy bejussak abba a suliba, amibe mindig is akartam. Ő mindig is egy gazdag srác volt. Az apjának valamilyen cége van, ezért nem hiányolják a pénzt – mesélte. – Felajánlotta nekem, hogy egy teljes évig fizeti nekem a kollégiumot, én pedig beleegyeztem. Azt gondoltam, hogy majd következő évben felvesznek és akkor nem kell annyit visszafizetnem, viszont nem így történt – ejtett egy szomorkás mosolyt. – Az utolsó évre sikerült az, hogy felvegyenek a kollégiumba és ingyenesen legyek ott. Anya nagyon sokat dolgozott, hogy a bíróság után talpra tudjunk állni, ezért nem mondtam el neki soha, hogy mennyivel tartozok valójában Yeongcheolnak. Sőt, arról se tud, hogy nem vettek fel a kollégiumba – simított a tarkójára kínosan, majd döntötte előre a fejét egy gondterhelt sóhajt kieresztve ajkai közül. – Amióta az eszemet tudom, két állásban dolgozok, hogy vissza tudjam fizetni neki az árát. De egy olyan kölyköt, akinek nincs szakmája, nem vesznek fel akárhova és kap normális fizetést – motyogta, majd a lábánál lévő apró követ kezdte rugdosni. – Nem tudtam, hogy mikor fogja visszakérni tőlem az árát. Márpedig én nem tudtam megfizetni mindezt azonnal. Szóval elég nagy görény módjára, de mellette maradtam. Eleinte próbáltam kihúzni őt a bajból, amibe belekeverte magát, vagy amit éppen ő generált, később viszont... Akarva-akaratlanul belekeveredtem – sóhajtott. – Később pedig rájött, hogy mi is a technikám. Úgyhogy zsarolni kezdett, hogy bíróságra viszi az ügyet, ha nem csinálom azt, amit mondd. Szóval nem volt mit tenni – mosolygott szomorúan.