colours | jikook

Pt. 32; döntöttem

Minho nem mondott többet. Jisung sem kérdezett, csupán a mellkasának bújva pityergett, míg én csupán idegesen járkáltam fel-, s alá. Ötletem sem volt, hogy hogyan szállhatnánk ki ebből az ördögi körből. Jobban mondva őket hogyan tudnám kiszakítani onnan.

Jiminre néztem, mélyen a szemeibe. Hiába volt ő maga magabiztos, s szilárd, most mégis olyan végtelenül szomorúnak tűnt. Mintha a kétségbeesését is inkább ezen érzelem mögé rejtené. Nagyot nyeltem, mielőtt kérdeztem volna.

- Mondd el nekem őszintén... Bántott téged valaha is?

A fiú óvatosan rázta meg a fejét, végül pedig szóban is választ adott nekem.

- Nem. Soha – erősítette meg korábbi állítását is, ami valahol megnyugtatott, ugyanakkor növelte is bennem az aggodalmamat.

- Miért vagy mellette? – hangom halk volt. Tudom, hogy a másik kettő is hallja, viszont ez most sem engem, sem pedig Jimint nem érdekelte. Jisung úgyis annyit tud, amennyit én. S valahol reménykedtem benne, hogy ez a tudásom fejlődni fog a táncos válaszával. Viszont az élet nem úgy mozgatja a szálakat, hogy a dolgunk könnyebb legyen a későbbiekben.

Soha senki sem gondol bele a bábok életébe. Márpedig én nagyon is úgy éreztem magam olykor, mint egy közönséges műsori tárgy, amit egy damilhoz kötve mozgat valaki kénye-kedve szerint. Csupán a közönség miatt válogatja a történet hangulatát, eltér az eredettől, avagy közben hoz létre egy saját mesét.

Jimin válasza pedig csupán megerősített ebben. Amíg nekünk egy-egy út könnyebbnek tűnik, másoknak az a nehezebb. S ezért választanak mást. Mert nem vagyunk mi sem egyformák, sem pedig a história, amit a magunk hátán cipelünk legnagyobb súlyként, legnehezebb keresztként.

- Azért, hogy ne bántson – mondta. Semmi konkrétumot nem ejtett ki ajkai közül. Viszont elérte, hogy biztosan állíthassam; sokkal komolyabb dologról lehetett szó, mint amit én valaha is elképzeltem. – Önző dolog, nem igaz? – ejtett egy szomorkás mosolyt.

- Nem az – válaszolt helyettem Minho. – Ez már rég nem arról szól, hogy bármelyikünk is önző lenne. Ő az, amiért ilyen mocskosul játszik – sóhajtott, én pedig egyet kellett, hogy értsek vele. Bár a pontos történetet nem tudom, legalább is Jimin részéről, de tény, hogy amilyen kártyákat felhasznált eddig Yeongcheol, nem tisztességes megmérettetésre vall.

- Mennyi hiányzik? – kérdezett rá Jimin. Úgy tűnik, hogy ő nagyon is jól tudja, hogy mi történt vele.

- Nem sok – sóhajtott a táncos. – Következő hónap elején kapok fizetést. Azzal megleszek mindennel – válaszolt.

Mi csupán bólintottunk egyet. Szívesen kisegítettem volna Minhot, de nekem se volt pénzem. Nem dolgoztam, csupán nyáron, de azt az összeget már rég elköltöttem.

Jisung ekkor elengedte a barátját, s arrébb lépve letörölte a könnyeit, s egy nagyobbat szipogott. Nem csupán én, de a többiek is érdeklődve nézték őt, hiszen nem tudtuk elképzelni, hogy mit tervez.

- Ha jól rakom össze a dolgokat, Yeongcheolnak az a problémája, hogy velünk vagytok – mondta.

- Nem teljesen – próbált szépíteni rajta Minho, de a díszpinty a szavába vágott.

- Tehát az is benne van – nézett rá, ezzel viszont megfogta a fiút. Túlságosan egyértelmű volt, hogy Yeongcheolnak sosem voltunk a kedvencei, most pedig a sakktáblájáról a legfontosabb bájait vettük le. Minho csendesen bólintott egyet, mire a legalacsonyabb élesen szívta be a levegőt, s miután lassan kiengedte, ismét megszólalt. – Akkor ne találkozzunk.