colours | jikook

Pt. 12; legyen szép napod

Álmunkban sosem tudtuk megmondani a pontos időt. S maga az álomvilág olykor hosszúnak tűnik. Mégis, ahogy az agyunk nem tárol el minden információt róla, ébredés után csupán perceknek tűnnek azok az órák, amíg mi minden rossztól, s bajtól védve vagyunk. Szép, s jó az a bizonyos nyugalom, ami ölel minket, karjaiban tart, ha kell, akkor pedig csókol, s varázst hint ránk.

A fájdalom is akkor nem más, mint egy fogalomként ismert szó, aminek a definícióját bármikor elmondjuk fejből, mint a kisiskolások, de tapasztalatunk csekély azzal kapcsolatban. Viszont nem ábrándozhatunk örökké. Egyszer eljön az az idő, amikor a testünknek nincs szüksége több pihenésre. S talán ez a legkegyetlenebb része az egésznek. Amikor felébredünk, s minden védelmünk, amink volt, szertefoszlik. A pajzsként használt karok rozsdások lesznek, s könnyedén hullanak látatlan-test mellé. S a kedves csókok, amik varázslatosan hatnak, egyszerűen eltűnnek.

Már egy ideje azon voltam, hogy normálisan ki tudjam nyitni a szemeimet. A fény, amely a szobába áramlott az ablakon keresztül, hirtelenjében iszonyatosan zavarni kezdett. Pedig eddig észre sem vettem, hogy világos van. Ezzel egyszerre kezdtem érezni a tompa fájdalmat a fejemben, illetve a gonosz nyilát, amikor levegőt vettem.

Mikor sikerült elérni az elsődleges célom, miszerint végre kinyissam a szemeimet, először csak homályosan láttam, s meredtem a fehér plafonra, mintha lenne ott bármi érdekes. Kicsit szédültem is, de talán ez volt a legkisebb problémám jelenleg.

- Jungkook? – hallottam meg anyu hangját valahol magam mellett. Azt hiszem, hogy a balomon lehetett. – Kisfiam – lépkedett ide mellém, s bágyadtan, de láttam, amin azon gondolkozik, hogy hozzám merjen-e érni. Egy halovány mosolyt ejtettem.

- Nem fogok elolvadni attól, ha egy jó nő megsimogatja az arcomat – próbáltam kicsit elpoénkodni a dolgot. Anya csak elmosolyodva sírta el magát, s egyik mancsával óvatosan meg is simította az egyik almácskámat. A másikkal a mögöttem lévő gombot nyomta meg, gondolom az lehetett a nővérhívó.

- Úgy aggódtam érted, te bolond kölyök – szipogott, s fogta meg a kezemet. – Hogy történt ez az egész? – kérdezett rá.

- Csak megcsúsztunk – válaszoltam, s egyik karomat megemelve próbáltam elérni a mellettem lévő asztalkán lévő vizet, miközben próbáltam feltornázni magam ülőhelyzetbe. Mondanom se kell, elég fájdalmas volt, így össze is szorítottam a szemeimet.

- Inkább most ne erőltesd magad – adta ide nekem anyu a kívánt dolgot, én pedig hálásan pillantottam rá. Iszonyatosan ki volt száradva a szám, olyan volt, mint egy sivatag. A beszéd is kellemetlen volt miatta, s a szokottnál is mélyebb, dörmögősebb hangom volt. – A doktor szerint egészen megúsztad, ahhoz képest, hogy mekkorát eshettetek – rázta a fejét.

- Jimin hogy van? – kérdeztem rá, hiszen eddig említés sem esett a fiúról.

- Ő kicsik hamarabb felkelt. Viszont történt valami a lábával, pontosan nem tudom, hogy mi – mesélte. – Begipszelték neki – nézett rám, én pedig csupán bólintottam egyet, s reméltem, hogy azért ez nem fog bélyeget nyomni a karrierjére, avagy a karácsonyi szólójára. Azt nagyon nehezen viselné, főleg, hogy van egy bizonyos személy, aki miatt ezt mindenképp meg akarja csinálni.

Nem sok idő telt el, s be is lépett egy fehér köpenyes középkorú férfi. Mosolyogva nézett rám, akárcsak a mögötte sétáló nővérke, aki egyből mellém jött, hogy megnézze, hogyan áll az infúzió. Fel se tűnt, hogy ez csöpög itt.

- Jeon Jungkook-ssi, hogy érzi magát? Remélem, hogy aránylag jól pihent – nézett rám kedvesen a szemüvege mögül az orvos.

- Mondhatni – biccentettem, az ő mosolya pedig szélesebb lett.