colours | jikook

Pt. 19; ez elég minta rá

Egész hétvégén a zongora előtt görnyedtem, s gyakoroltam. Szerettem volna minél hamarabb megtanulni a hangokat, hogy a műsoron, sőt, a próbákon már ne kelljen a kottahajtásokkal foglalkoznom. Mindig is zavarónak gondoltam a saját produkciómban, ha hajtogatnom kell a papírokat magam előtt. Ez természetes volt, s így is jó munkát lehetett végezni. Már mondhatjuk azt is, hogy ez amolyan kihívás volt saját magamnak.

Se Jisung, de még Mingi se akarta elhinni, hogy valóban elvállaltam. S arról még nem is tudnak, hogy felkértem Jimint modellnek. Valószínűleg ez még hihetetlenebb lenne számukra. Nem csodálom, még én sem találok magamra a napokban. Sokkal engedékenyebb lettem másokkal szemben. Régen azt se engedtem, hogy bárki közeledjen, most pedig...

- Tehát tényleg zongorázni fogsz – próbálta feldolgozni az egész helyzetet Mingi. Én csupán bólintottam egyet, ő pedig elmosolyodott. – Ez egy hatalmas előrelépés. Örülök neked – fogott a vállamra, s nézett a szemeimbe.

- Történt valami? – pislogott nagyokat Jisung, hol a fiúra, hol pedig rám nézve.

- Semmi érdekes – tudta le ennyivel.

Örültem, amiért nem mondott többet a kelleténél. Mingi mindig is ilyen volt. Ő sokat tudott rólam. Talán már jobban ismert, mint én saját magamat. Viszont nem árult el soha. Mindig kitartott mellettem, legyen szó bármiről is.

Nagyon jól tudja, hogy miért nem zongorázok már. Ő az, aki érzékelni tudja, hogy mekkora értéke van annak, hogy ismét leültem a hangszer elé, s képes vagyok fellépni.

- Miről szól a diskurzus? – ült le mellém Yeji, majd kérdés nélkül vette el a tálcámon lévő kimchit, hogy a saját rizsadagja tetejére tegye.

- Hé! Az az enyém! – kaptam utána, de ő nevetve csípte össze az ételt, s helyezte a szájába.

- Már nem – vigyorgott, én pedig megforgattam a szemeimet. Mintha nem lenne sajátja... – Jól van, ne búslakodj, majd kárpótollak érte. Csak a menzán semmi olyan nincs, ami megfelelne az étrendemnek – sóhajtott gondterhelten, s csak ekkor tűnt fel, hogy a mai menüből szinte semmi sem szerepelt a tálcáján. Mingi sem annyit evett, mint szokott. – Hamarosan ismét mérés lesz, szóval most mindenki pánikszerűen diétázni kezdett – világosított fel.

- Még te is? – pillantottam a magas táncosra, aki csak megrántotta a vállait.

- Bármilyen hihetetlen, az elvárások engem is érintenek. Egyébként kár, hogy Jisung nem tud táncolni – nézett a mellette ülő fiúra, aki bambán pillantott fel, s pislogott ránk. Megint nem ezen a bolygón járt.

- Ez így van! Én is kiszúrtam ám, hogy milyen jó alakod van – mosolygott rá Yeji, mire a srác csak elpirulva húzta össze magát. – Meg kell zabálni. Nem is értem, hogy miért nincs senkije – kapott be egy újabb falat rizst ezen mélázva.

Jisungot még sosem láttam se csajozni, sem pedig pasizni. Nem is tudom, hogy ő melyik nemre bukik. Barátok vagyunk, de ezt sosem tisztáztuk. Nem izgatott annyira a téma, hogy rákérdezzek.

Viszont őt figyelembe véve, kétlem, hogy megtenné az első lépést. Legyen szó női, avagy férfi partnerről. Annyira félénk. Még Yejivel se mert beszélni eleinte, sőt, az osztályunk hölgy tagjaival sem. Köze lehet ahhoz, hogy már az első pillanattól kezdve rászálltak, de azok a táncosok voltak. Nem pedig mi. De ki tudja? Talán csak várja, hogy kopogtasson az ajtaján a megfelelő személy.

- Én jól érzem magam egyedül is – motyogta a díszpinty. Persze, amikor pedig nem vagyok iskolában, akkor meg sír utánam.

- Hogyne! Szerintetek ki illene hozzá? Mondjuk a suliból – harapta meg izgatottan körmeit a lány, s kezdett forgolódni a zsúfolt ebédlőben áldozat után kutatva.