colours | jikook

Pt. 24; karácsony van

A markomba fújva vártam Jimint a buszmegállóban. Lediktáltam neki a címet, ugyanis visszautasította azt, hogy érte menjünk kocsival, sőt, még azt sem akarta, hogy hozzánk jöjjön előbb, aztán pedig közösen induljunk az árvákhoz. Az utóbbi igazán meglepett, hiszen tudom, hogy szereti mind a szüleim, mind pedig az öcsém társaságát. Sőt, az enyémet is.

Ma elég hideg volt, viszont nem esett a hó. Sőt, semmilyen csapadék. Szimplán zord idő volt. Való igaz, jobban szeretem, mint a meleg napokat, viszont van, ami nekem is sok és túlzás.

Anyáék nem jöttek velem a buszmegállóba, ők addig bementek a gyerekekhez, hogy részt vegyenek a programokon, amiket a nevelőik találtak ki. Az ajándékokat csak később osztjuk ki.

Természetesen nem saját pénzből van minden. Azért ennyi gyermek kívánságát teljesíteni lehetetlen egy átlagos fizetéssel élő családnak. Az iskolában, ahol anya dolgozik, folyamatos az adománygyűjtés. Magát a programot a szüleim találták ki, s mivel jó fényt vet a suli hírnevére, ezért minden évben összegyűjtenek valamennyi mennyiségű pénzt, amiből a kicsiknek veszünk ajándékot. Szerencsére az általánosban erre könnyen hajlanak a szülők, az én intézményemben már nem jártunk akkora sikerrel.

Amikor megláttam közeledni egy újabb járatot, nagyon reméltem, hogy azon már ott lesz a táncos. Nem szándékoztam egész nap fagyoskodni, s várni rá. Szerencsémre meg is állt a busz, s nem sokkal utána le is szállt a fiú. Nyaka köré tekerte hosszú sálját, kabátját jól összehúzta magán, a fején pihenő sapkáját pedig megigazította. Ahogy megpillantott engem, szélesen elmosolyodott, s boldogan, gyorsabb tempót felvéve sétált elém.

- Sokat kellett várnod? – kérdezte.

- Maradjunk annyiban, hogy időben érkeztél – tudtam le ennyivel, majd indultunk el a vezetésemmel az árvaház felé.

- Nem tudtam, hogy mennyi gyerkőcre számítsak, szóval legyártottunk a nénikémmel közel 200 darab mézeskalácsot. Szerinted elég lesz? – kérdezte, én pedig ezt meghallva azonnal megálltam, s nagy szemekkel néztem rá. – Most mi az? – pislogott, mint hal a szatyorban.

- Nem kellett volna – mondtam.

- Miért nem? – ráncolta a szemöldökét, majd a kezében lévő egyik szatyrot felém nyújtotta. – Inkább segíts cipekedni.

- Nem bírja az, aki minden nap edzésben van? – cukkoltam, s még lejjebb is hajoltam, hogy még a magasságbeli különbségekkel is tudjam őt idegesíteni.

Viszont arra nem számítottam, hogy használni fogja az immáron felszabadult kezét, s a sálamat megfogva húz közelebb magához. Lejjebb felesleges lett volna, ugyanis az egyenlőséget már megteremtettem én. Ő csupán a távolságot akarta csökkenteni.

- Sokat jár a szád, Jeon Jungkook – nézett a szemeimbe, én pedig feléledve a csodálkozásomból, egy félmosollyal válaszoltam.

- Te pedig sokat tanulsz tőlem. Ezt a stílust általában én képviselem – kacsintottam, mire az ő ajkain is megjelent egy kisebb mosoly.

- Nekem nem áll olyan jól, mint neked – sóhajtott. – Viszont, komolyra fordítva a dolgot – nézett szét az utcán, mintha attól tartana, hogy bárki is meglátna minket. Még én is átnéztem fölötte, ugyanis először azt hittem, hogy keres valakit a távolban. Viszont hamar megkaptam a választ, miszerint erről szó sincs, csupán ellenőrizte, hogy csak ketten vagyunk-e az utcán. Visszarántott magához, majd forró ajkait hideg orcámhoz nyomta. Mindezek után gyorsan hátrébb is lépett egy kielégült, aranyos mosollyal, s úgy nézett fel rám. – Merre kell menni? Kezdek kicsit fázni, a buszon legalább meleg volt – ingatta a buksiját, én pedig csupán nagyokat pislogva mutattam magam mögé, miszerint arra kell folytatnunk az utunkat. Ő pedig el is indult, elhaladt mellettem, én pedig megfordulva néztem meg magamnak a táncos fiút.