colours | jikook

Pt. 51; amiről még senki sem hallott

A mellettem ülő fiú lefagyott. Falfehér lett, s nem sokkal később felkelt a helyéről.

- Jimin... Jimin, állj meg! - szóltam utána, majd sietősen elindultam a srác felé, aki, mintha meg sem hallotta volna, amit mondok neki. Gyorsan szedte a lábait, fejét végig a padlóra szegezve, hogy elkerülje nem csupán egy-két ember tekintetét, de az egész iskoláét.

Ami felkerült a honlapra, az egy videó volt róla és Yeongcheolról. Nem akármilyen, egy intim helyzet után készülhetett, mivel még mind a ketten a levegőért kapkodtak. Viszont a lényeg nem itt volt. Hanem az, hogy mindezek után ő kifizette Jimint, aki elfogadta a pénzt. Akkor ezt titkolta volna..? Ezzel zsarolta őt az a rohadék?

Az egyik diák a táncos után köpött, én pedig idegesen kaptam el a gallérját az alsóbb éves fiúnak, s a falhoz szorítottam. Ő ijedten fogott a kezemre, de a legkevésbé sem hatott meg a gyenge próbálkozása, ahol bocsánatot kér.

- Nem tőlem kell, bassza meg! - mondtam vérben forgó szemekkel, már-már vicsorítva. - Ha még egy ilyet meglátok, a szádba lépek, kis szaros! Faszomat az egészbe - engedtem el, csupán azért, mert nem akartam, hogy a srác teljesen kikerüljön a látókörömből. - Jimin! - szóltam erőteljesebben a fiú után, s gyorsítva lépteimen elkaptam a karját. - Állj már meg, baszki - fordítottam magammal szembe, s próbáltam elcsípni a tekintetét, de ő azt szorosan a földön tartotta.

Körülnéztem, s láttam, hogy mindenki ránk bámul. Értettem, hogy nem szeretne most a diákság előtt lenni, ezért a közelben lévő szertárba húztam magam után. Mivel kulccsal nem rendelkeztem, ezért az egyik szekrényt toltam az ajtó elé, szóval bárki is szeretne, most nem tudna bejönni. Majdnem a felmosóvedret is felborítottam, de az zavart volna a legkevésbé.

A hajamba túrtam mindkét kezemmel, s egy mély levegőt vettem. A táncos előttem állt, s fel sem nézett. Mindössze a kezeit szorongatta, csipkedte, s nem is tudom, hogy mivel kínozta még a bőrét. Ezt pedig észrevéve azonnal odaléptem hozzá, s tenyereimbe rejtettem az ő mancsait.

Le kellett nyelnem az ideget, ami bennem volt, ugyanis most az hiányzott volna a legkevésbé, hogy rajta csattanjon minden. Volt elég baja szegénynek. Nekem most támogatnom kell őt, legyen bármi. Ez csak... Egy nagyobb akadály, amit le kell küzdenünk. Talán azt hitte, hogy az élet arra az útra terelte, ahol kénytelen egyedül megbirkózni ezekkel a dolgokkal, de ez nem így van. Bármi is legyen, én mindig találni fogok egy kicsiny repedést, egy hibát a falon, amivel lerombolhatom azt, s segíthetek neki.

- Ezt nem akartad elmondani, igaz? - kérdeztem tőle lágyan, de ő nem válaszolt. - Jimin, bármi legyen, nem tudok másképp tekinteni rád, érted? - simítottam arcára. - Sosem hagynálak hátra egy ilyen dolog miatt. Nem egyedül vagy, már én is itt vagyok neked...

- Éppen ez az - remegett meg a hangja. - Te is itt vagy és annyira féltem, hogy téged fog betámadni - próbálta visszatartani a könnyeit, viszont nem járt sikerrel. Nem mindig lehetünk erősek. Néha engedni kell a gyengébb oldalunknak, hogy alapot adjunk érzelmeink építésére.

- Engem nem kell féltened, nem tudna mivel megzsarolni. Nincs semmi, amivel árthatna nekem - léptem közelebb hozzá, s zártam őt karjaim közé. - Figyelj... Mit szólsz hozzá, ha elmennénk innen? - kérdeztem halkan.

- De tanítás van - motyogta.

- És? Sosem lógtál még? - kuncogtam, mire ő csak megrázta a fejét. - Akkor itt az ideje, hogy kipróbáld. Most gondolom ezek az emberek lennének az utolsók, akiknek látni akarod a képét - utaltam a diákságra. Hiába fiatalok, elképesztő, hogy milyen gonoszak is tudnak lenni. S talán a megvető tekintetek a legkevesebb, amit elkövethetnek. A mi esetünkben pedig talán jobb lett volna, ha mást sem tesznek, csak halkan néznek.