colours | jikook

Pt. 49; anya

Nem változott semmi. Myeongsukkal a parkban cigarettáztunk egymás mellett csendben, nem is törődve azzal, hogy milyen hideg van. Persze mindketten felöltöztünk rendesen, mielőtt kijöttünk, de az arcomat így is rózsásra csókolta a tél szele.

- Biztos nincs semmi, amit mindenképp meg szeretnél csinálni? - kérdeztem tőle.

- El tudnál vinni Párizsba? - pillantott rám, mire ráncba szalad a homlokom. Azonnal elmosolyodott. - Nem. Nem is igazán gondolkoztam ezen. Akkor lehet, hogy megőrülnék - rántott vállat.

- Csak van valami, amit mindenképp meg akartál tenni egyszer - nyomtam el a csikket, s dobtam ki a szemetesbe. Ezek után a kezeimet a kabátom zsebébe dugtam, hogy addig is melegben legyenek.

- Befogni a szádat. És anyádét is - pillantott rám szúrósan. - Szálljatok le rólam, ez az én halálom - nevetett, majd ő is elnyomta a csikket, s arra a sorsra küldte, amire én a sajátomat. - Inkább menjünk be. Baromi hideg van kint - húzta össze magán a kabátját.

Rossz volt nézni a nő vékony valóját. Ha valami, akkor a betegség igazi változást hozhat. Rajta pedig az idő elteltével egyre jobban látszott. Arról nem is beszélve, hogy a karja folyamatosan lila volt. Vagy a könyökhajlat, vagy pedig a kézfeje a sok infúzió és egyéb dolgok miatt. Bár nincs esély arra, hogy megmenthetik őt, próbálkoznak. Legalább pár nappal, de meghosszabbítani az életét.

A próbálkozás nem a rossz, de aki csinálja, tudnia kell, hogy ez nem garantálja a sikert.

Myeongsuk kapott egy tévét is a szobába. Egyedül van, nincs társa, de nem is baj, legalább is ő ezt állítja. Így legalább nyugodtan nézhetni a kedvenc sorozatait. A többségét most ismerte meg, mert Seo asszony és Jimin is ajánlottak neki sokat. Ő pedig feltalálja magát.

A nővérek sosem panaszkodnak rá. Akárhányszor bent vagyok, mindig mosolyognak rá és kedvesen bánnak vele. Az egyik fiatal lánnyal már-már barátok is lettek. Vannak belsőséges poénjaik is, s bár rossz ezt mondani, de örülök, hogy egy ilyen helyen, de nem magányosan tölti az idejét.

- Jungkook? - kérdezte, én pedig egy hümmögéssel jeleztem felé, hogy figyelek. Ő már egy ideje valamilyen műsort nézett, én pedig úgy gondoltam, hogy elütöm az időmet, s megpróbáltam találni valamit Jimin műsorához. Megbeszéltük, hogy mindketten előállunk pár ötlettel, s majd közösen választunk. - Mindjárt kilenc óra - mondta. - Nem most megy az utolsó buszod?

- Nem gáz, ha lekésem - rántottam vállat, viszont közben pakolni is kezdtem. Ha úgy adódik, lesétálom a távot, vagy felhívom anyut, hogy jöjjenek értem kocsival.

Általában mindig eddig maradok. Az utolsó busszal megyek haza, ugyanis igyekszek több időt tölteni vele. Sosem mondja, hogy örül, amiért jöttem, többnyire panaszkodik, amiért ismét el kell viselnie, de végig mosolyog, ha ott vagyok. Tudom, hogy csak húzni akarja az agyamat.

Éppen a kabátomat kaptam magamra, illetve a táskámat a hátamra, s már köszönni készültem, de ő megelőzött.

- Lehet, hogy mégis van valami, amit szeretnék - motyogta, én pedig erre minden mozgásomban megálltam egy pillanatra. Óvatosan néztem rá. Szigorúan a tévén tartotta a tekintetét, de látszott rajta, hogy csöppet sem figyel az adásra. Talán egész végig nem is oda koncentrált, hanem magában őrlődött.

- Mi lenne az? - kérdeztem rá, ő pedig halvány mosolyt ejtett.

- Egyszer szívesen meghallgatnám, ahogy zongorázol - mondta. - De innen már úgysem engednek ki - emelte fel óvatosan a karját, amiben ismét egy tű volt, hiszen egy újabb adag valami csöpögött neki. - Szóval, ha ennyire teljesíteni szeretnéd valamelyik kívánságomat, akkor vedd fel és engedd, hogy megnézzem ezen a csodán - mutatott a tévére egy teliszájas mosollyal, ami az enyémre is halovány görbületet csalt. A fejemet lehajtva bólintottam egyet.