Párhuzamok

26. rész

-Nem vagyunk álmosak-fordultak meg és jelentették ki egyszerre az ikrek, amint a négy diák belépett az iskola széles ajtaján.
-Érdekel is engem-forgatta meg a szemét Lydia, majd Fannyra nézett. -Az épületen belül maradjatok, onnantól kezdve, ha akartok, akár önként is jelentkezhettek Mrs. Norrisnál, hogy Fricsért küldessen büntetőmunka reményében.
Fanny elmosolyodott, és bólintott.
-Meglesz. De nem a büntetőmunka része. Köszönjük.
Lydia egy sóhaj és néhány másodpercnyi gondolkodás után megölelte griffendéles évfolyamtársát. Fanny boldogan viszonozta a gesztust. Már elváltak volna a mardekáros lánytól, amikor ő még egy megjegyzést tett:
-Potterék a gyengélkedőbe érkeznek majd, de Caramelt is idehívják.
Fanny úgy sejtette, azért osztotta meg ezt az információt a lány, nehogy rossz helyen legyenek, rossz időben.
-És apát tényleg átadja Piton professzor a dementoroknak?-kérdezte félve.
-Sajnálom-mondta Lydia. -Nem zárulhat minden történet "happy end"-del.
Fanny nem tudta elnyomni a szomorúságát, de nem is szándékozta. Úgy gondolta, joga van szomorúnak lenni, joga van sírni is, ha akar, elvégre épp most szakítják el őket újra a rég - vagy az ikrek esetében sosem - látott apjuktól.
-De ártatlan!-fakadt ki, húga és öccse pedig egyetértve bólogattak.
Lydia sóhajtva húzta arrébb Fannyt egy távolabbra eső, a birtok háta felé néző, nyitott folyosóra, nehogy felhívja magukra a figyelmet. Florence és Benjamin követték őket. Ott leültek egy-egy ablakmélyedésbe. Fanny és Lydia egymás mellé, az ikrek egy másikba. Amíg az utóbbiak suttogva beszélgettek, addig a White ikrek nővére csendesen sírdogált. Katie-ék előtt magához képest nem sokszor sírta el magát, Lydia előtt viszont úgy érezte, nincsenek aggályai, hogy ezt megtegye. Az, hogy egy-egy ilyen családi történetet tudtak meg a másikról, erőssebbé, szorosabbá fűzte kettejük különös kapcsolatát.
-Peter Pettigrew tehet az egészről-motyogta Fanny, könnyáztatta arcát a Roxfort birtoka felé fordítva.
Hagyta, hogy a hűvös, nyár esti szellő megpróbálja felszárítani a nedvességet.
-Apa egész életében nem csinált semmi rosszat-folytatta. -Nem volt Tudjukki csapatában, nem sötét varázsló, és csak Lilyt, Jamest és Harryt próbálta megmenteni.
Lydia felhorkant, pont úgy, ahogy Piton tette, ha valamelyik Potter fiú neve került szóba. Fanny rápillantott.
-Nehogy azt hidd, hogy mindig olyan szentek voltak-morogta ellenszenvesen.
-Miért, milyenek voltak?-törölte meg a szemét a kezeivel Fanny.
-Beképzelt, felfuvalkodott hólyagok. Önteltek, önimádók és komolytalanok. Örömmel űztek gúnyt másokból, és alázták meg a gyengébbet.
Fanny felhúzta és a kezével átölelte a lábait, az állát pedig a térdére támasztotta.
-Ki mondta ezeket neked?
-Apa. És én hiszek neki.
Fanny először látta Lydiát, a korához képest nagyon is érett lányt gyerekesnek. A tisztelete iránta így sem csökkent, csupán meglepte ez a vonása.
-És Piton...apád nem piszkálta sosem őket?-kérdezte halkan, mert nem akarta megbántani a lányt.
-De, hiszen meg kellett védenie magát-hangzott a válasz.
Hosszas csend következett, majd a két lány egyszerre sóhajtott fel.
-Szerintem mindketten túloztak-kockáztatta meg a megjegyzést Fanny. -És mindketten, pontosabban mindannyian hibásak voltak.
-Ez lehet-adott igazat neki Lydia.
-De apa akkor is ártatlan, ami a Pettigrew-esetet illeti-jelentette ki a griffendéles lány határozottan.
-Ezt nem tudod bizonyítani-állapította meg a mardekáros.
Fannyt ez az rövid, de hatalmas jelentőséggel bíró mondat ismét elszomorította. Lehajtotta a fejét, és immár a homlokát pihentette a térdén.
-Miért kínzol ilyenekkel?-forgatta meg szokásosan a szemét Lydia, ám a legkevésbé sem érezte tehernek és már kényelmetlennek sem, hogy át kell karolnia Fanny vállát. -Nézd, én már réges régen feladtam annak a reményét, hogy az élet milyen szép és igazságos, és hogy valami csoda vagy nagyszerűen jó fog történni.
Ezután egy értetlen szempárral találta szemben magát, de folytatta.
-De amióta a barátnőmnek tekintelek, úgy érzem, nem minden csupa rossz, hazug és gonosz.
Fanny halványan elmosolyodott.
-Ne hagyd, hogy akármi eltántorítson a kis tündérvilágodtól. Amennyire lenéztelek emiatt az elején, annyira látom, hogy neked ez ad erőt, ez véd meg.
-És már te is hiszel benne-mondta halkan Fanny. -Te is hiszel az igaz barátságban, ugye?
-Úgy tűnik, hiszek a barátságban-vont vállat Lydia, de elmosolyodott, majd közvetlen ezután elnyomott egy ásítást.
-Menjünk lefeküdni-javasolta Fanny, és Lydia nem ellenkezett.
Összeszedték a két kisebbet, és egy ölelés után elindultak, ki-ki a saját klubhelyisége felé.
A White gyerekek esti kaladja azonban nem ezzel ért véget. A véletlennek volt köszönhető, hogy nyitva maradt egy ablak a klubhelyiségben, így megpillanthatták a Csikócsőrön repülő Siriust, Harryt és Hermionét. Nagy szerencséjükre ők is észrevették hármójukat, ám kockázatos lett volna közelebb repülniük, így az integetésen kívül több nem történt.