Párhuzamok

1. rész

Különös dolog az idő... Valakik felejtenek, valakik emlékeznek, amíg múlik. Egyeseknek meg van mondva, hogy felejtsenek, mégis ők lesznek azok, akik a legtisztábban fognak emlékezni.
Ilyen és ehhez hasonló, összevisszának tűnő gondolatok jártak Fanny White fejében is. Immár közel kilenc éve, hogy minden megváltozott körülötte, és ezt a sok kuszaságot akarta megérteni.
Az első varázslóháború végeztével ugyan visszaállt a rend, eljött ismét a béke, de ez mégsem volt elég a teljes boldogsághoz. Rengeteg barátjuk áldozatát követelte meg a Tudjukki ellen való harcolás, és még az apja is ártatlanul ült a börtönben. Ártatlanul, mert Fanny nem tudta elképzelni, hogy Sirius Black képes lett volna kioltani tizenkét mugli és egykori barátja életét, mindezt azért, mert Tudjukkit segítette. Lehetetlen is lett volna, hiszen az apja mindig vele volt, de Bartemius Kuport ezek az érvek sem győzték meg.
Fannynak és testvéreinek Chloé sokáig nem mondta el a teljes igazságot. Bár az utóbbiak vér szerint is Sirius gyermekei voltak, igazi aranyvérűek, mégis a White nevet kapták meg, a megbélyegzés elkerülése végett. Florence és Benjamin White viszont még ennek ellenére is Siriusra ütöttek. Sokkal több volt bennük a Black-féle arisztokratikus megjelenés, a szemeik, az arcuk vonala is mind-mind az apjukat idézték. Három évvel voltak fiatalabbak Fannynál, aki gondoskodó nővérnek bizonyult. Kiskorában rajongásig szerette az ikreket, és a szeretet továbbra is megmaradt, amiben sokat segített, hogy különösen jól értett a nyelvükön. Ha a kicsik között veszekedés alakult volna ki, nem egyszer csak ő tudta kibékíteni őket.
Arra a bizonyos beszélgetésre Siriusról akkor került sor, amikor Fanny tízéves, az ikrek hétévesek voltak. Az anyjuk a nappali kanapéjára ültette őket, ő egy fotelt húzott közelebb.
-Miről lesz szó?-kérdezte Fanny kíváncsian.
-Apáról-válaszolta Chloé kertelés nélkül.
Nem volt egészen biztos benne, hogy korán avatja-e be őket, ám azt tudta, nem titkolhatja ezt a végtelenségig.
-Kapunk egy apukát?-kérdezte Florence.
-Dehogy!-kiáltott Benjamin. -Az nem így működik!
-Bizony nem-értett egyet a kisfiával Chloé. -De beszélek nektek apáról. Viszon meg kell ígérnetek-nézett végig jelentőségteljesen a gyerekeken-, hogy senkinek nem mondjátok el, amiről most szó lesz.
-Ígérjük!-hangzott a három gyerek válasza.
Chloé mesélni kezdte kettejük történetét, a gyerekek pedig érdeklődve hallgatták. Néha nevettek, néha meglepődtek, a végén pedig úgy érezték, mintha ismernék Siriust. És ha már az igazságról volt szó: Fanny is megtudta, hogy Sirius nem az igazi apja. Ennek ellenére nem tekintett máshogy a varázslóra továbbra sem.
Este Fanny segített Chloénak a vacsora elkészítésében. Még mindig a délutáni történetek jártak a fejében: a szüleik romantikus filmbe illő története.
-Anya-nézett a nőre, amikor egy kérdés fogalmazódott meg benne.
Letette a fakanalat, amivel eddig buzgón kavargatta a levest - bár semmi szükség nem volt rá, a zöldségek remekül fortyogtak már a lábasban.
-Mondd, Fannykám-fordult felé.
Ő éppen az elkészült pudingot tette ki a desszertes poharakba.
-Apa idegesítő volt? És ha igen, miért szerettél bele mégis?
Chloé elnevette magát a kérdéseken, ám valahol mélyen fájdalmas volt a visszaemlékezés. Belegondolt abba, hogy a választ Siriusszal együtt kellene megadniuk, "veszekedni" közben a másikkal a kislány nagy szórakozására, majd megpuszilni, megcsókolni egymást. Ehelyett ő van itt egyedül... De nem rágódhatott ismét ezen, és nem várathatta meg Fannyt a válasszal.
-Nos, az elején annak tartottam. Arrogánsnak, beképzeltnek és önteltnek. De mégis volt valami, ami tetszett benne.
-És mi volt az?
-Azt hiszem, nem is tudnám pontosan megmondani... Talán az, hogy láttam azt az oldalát is, amit a barátai. Azt, hogy igazi támasz, roppant éles eszű és senkit nem hagy cserben a bajban.
-De Minnie nagymama sok büntetést adott neki, nem?
Chloé elmosolyodott keresztanyja neve hallatán, aki a gyermekei számára a nagymamát testesítette meg. Bár a Roxfort igazgatóhelyettesének nem sok szabadnapja volt, amikor csak tehette látogatta a kis családot. Sirius esete után ugyan nem tudta, kinek higgyen, de Chloé a keresztlánya volt, ő pedig közel az egyetlen, akire támaszkodhatott, így a kétségeit félretéve továbbra is segítő kezet és anyai-nagymamai szeretetet nyújtott nekik.
-Akadt bizony nem kevés alkalom, amikor fájt tőle és a barátaitól a feje.
-Szegény...
Fanny csípőre tett kézzel, összervont szemöldökkel elgondolkozott, majd ennyit mondott:
-Ha majd roxfortos leszek, és valaki fejfájást okoz Minnie nagymamának, az bizony meg fogja bánni!
Chloé nevetve megpuszilta a lányát.
-És ha az a valaki végül a férjed lesz?
-Soha-rázta a fejét. -Nekem nem lesz bajkeverő férjem.
Chloé ezen is elmosolyodott. Eszébe jutott a roxfortos jóslástantanárnőjétől kapott könyve, aminek a bővítése az ő feladata lett, és ezt lelkiismeretesen meg is tette. Amikor csak ideje engedte, folyamatosan írta hozzá a kiegészítéseket és az információkat. És ha igaznak bizonyultak a leírtak, a Sors gyakran viccelődik az emberrel. Nem kizárt tehát, hogy amilyen szerelmet ő talált, az ugyanolyan lánya is egy ahhoz hasonlót fog ki. Egy újabb Sirius Blacket. Illetve csak egy majdnem olyat. Siriusból ugyanis csak egy van...
-Jó lesz már a leves, Fanny-szólt a kislányának, aki visszatért a kavargatáshoz.
Ő bólintott és lezárta a tűzhelyet, majd Chloé segítségével az asztalhoz vitte a lábast.