SKZ oneshot's

Bárcsak. -Minsung

Jisung és Minho mindketten 17 évesek. A két fiú egymással nőtt fel. Talán tíz évvel ezelőtt jöttek össze. Igen, 7 évesen. Picik voltak, nem tudták mi az hogy együtt lenni. De azóta már tudják. Viszont a két fiú között soha nem volt csók, az ölelések is ritkák voltak. Mivel Minho szülei elutaztak a fiút Jisungék szállásolták el. Jisung mindig is elutasító volt a másikkal. Minho szívesen ölelgetni volna, és csókolta volna meg a másikat, de az nem engedte. Bár a fiatal azt se vette észre hogy mennyire fáj Minhonak minden. Például mikor sehol sem ült Jisung a másik mellé, mikor nem vette észre hogy Minho éjszakákat sírt át. Pedig Minho igazán lelki roncs volt. A suliban szekálták, otthon holyton a tanulással mentek felé, máshonnan pedig csomóan akarták rá erőltetni lányukat Minhora. De Jisung erről sem tudott. Hány ember verte már el Minhot, mikor vissza utasította a lányát. Még éppen az iskolában ülnek. Ebédelnek, és szokásosan Jisung nem ül Minho mellé. A fiú fáradtan nézi hogy Jisung mennyire boldog a többiekkel. Sóhajtva hajtja le fejét a padra, semmit nem aludt az este. Újra végig sírta az estét, úgy minden miatt. Gondolkozott, milyen lenne nélküle a világ. Tökéletes, semmi nem változna, vélelkedett így Minho. JeongIn szipogva ült le Minho mellé, feltehetőleg valaki megint bántotta a legkisebbet. Senki nem figyelt arra hogy a kisebb halkan szipog, de Minho hallotta. JeongIn mikor észre vette hogy Minho bámulja őt, mocorogni kezdett. A legkisebb azt hitte hogy Minho nem fér el tőle.
-Dőlj le mellém. -mondta Minho mire a fiatal a padra hajolt és szemezett Minhoval. Jisungék halkan figyelték őket. Jisungot át járta a féltékenység.
-Hyung, azt mondta hogy rossz buzi vagyok. -sírt fel JeongIn mire Minho magához húzta a kisebbet.
-JeongIn édesem, nem vagy az. Semmi baj. Ne sírj. -mondta Minho. Szíve majd megszakadt hogy így kell látnia a kisebbiket. Jisung pedig kattogott, eddig Minho őt hívta úgy hogy édesem. Jisung szíve ezért sajgott, úgy érezte hogy JeongIn elvette tőle Hyungját, egyben szerelmét.

Miután haza értek mind Jisungékhoz és beültek a szobába Minho és JeongIn egyből elaludtak Jisung ágyában. A legkisebb szorosan bújt Minhohoz. Ami a ház tulajdonost nagyon zavarta. Ő sosem bújt így, pedig már tíz éve együtt vannak. Nem sokára a két fiú ébredezni kezdett amit Jisung végig nézett.
-Aludjunk már, vagy aludjunk még. -dünnyögte Minho mire JeongIn közelebb mászott Hyungjához.
-Bárcsak olyan párom lenne mint te. -suttogta JeongIn szomorúan mire Jisung megfeszült. Igaza van a kisebbnek. Minhonak szeretetre van szüksége, amit eddig Jis nem adott meg neki. A legkisebb, mint a többiek haza mentek, így a két fiú maradt az ágyban amit most már Jisung foglalt be. Minho háttal feküdt a másiknak, aki oda bújt és át ölelte szerelmét.
-Bárcsak örökre velem maradnál. -mondta Jisung mire Minho halkan kuncogott kicsit és megfordult. Magához ölelte Jisungot.
-Így lessz. -mosolygott Minho.
-Bárcsak meg csókolnál.-mondta Jisung mire Minho szinte azonnal rá csapott az eddig ekérhetetlennek tűnő ajkakra.
-Tessék. -mondta Minho mire Jisung mosolygott.
-Sajnálom amiért nem viselkedtem úgy ahogy kellett volna. Az hogy JeongIn egyértelmű jeleket adott arra hogy elfogadna barátjaként, fel villant a piros vészjelző, ami azt üzente hogy elakarják lopni a barátom. Amit pedig nem hagyhatták, és ràjöttem hogy megérdemled a szeretetet. Amit eddig nem adtam meg. Ne haragudj, mostmár mindent megadok neked. -mondta Jisung szorosan ölelte át szerelmét.
-Bárcsak elfelejtenéd a múltat, az már nem számít mostmár. -mosolygott Minho.