ELŐNYÖS ÜZLET

8. RÉSZ

• Dila

Lassan elérkezett a műszakom vége, így Melisa és én elhagytuk együtt a korházat.

- Mit tervezel estére? - kérdezte mialatt egymás mellett haladtunk a parkoló irányába.

- Kimegyek lovagolni.

- De rád fog sötétedni.

- Ugyan már nyárvan. Későn sötétedik. - hagytam ennyiben a dolgot. - Te mit tervezel?

- Fodrászhoz megyek. Csak ilyenkorra kaptam helyet. - panaszolta. - De legalább kaptam.

- Becsüld meg.

- Jaj alig várom már, hogy kezelésbe vegyenek. - sóhajtott fel mosolyogva. - Holnap találkozunk csajszi. Puszi! - intett.

- Csók! - mondtam, de szerintem már nem hallhatta, mert már beszállt az autóba.

Én magam is úgy döntöttem, hogy indulok, de még beugrottam az egyik közeli pékségbe ahol lehet kapni apa kedvenc sütijét. Gondoltam, hogy meglepem vele. Anyának meg vittem a kedvenc kávéjából.

Viszonylag jó napom volt és a kedvem is helyén volt. Éppen ezért amíg hazafelé vezettem, bekapcsóltam a rádiót és megengedtem a zenét, miközben az énekessel duetteztem.
Már rátértem a birtokhoz vezető útra. Éppena szomszédos birtok mellett haladtam el, ahol láttam Halil bácsit valakivel beszélni.
Egy magas férfival társalgott, nekem háttal, így nem láttam.

Annyira ismerős? Ki lehet az?
Megálljak, hogy köszönjek? Áh minek? Hagyom őket.
Nem túl kíváncsi vagyok.

És akkor mielőtt még átgondolkodhattam volna letértem melléjük. Ezzel kavargam egy kis port, mire a nekem háttal álló férfi köhögni kezdett.

- Szép estét! Halil bácsi, hogy vagy? Rég láttalak már.

- Szia Dila! Jól vagyok köszönöm. Na és te? - lépett az autó felé és megtámaszkodott rajta.

- Remekül. Nemrég járt le a műszakom.

A férfi még mindig krákogott, így odaszóltam neki.

- Héj jól van?

A hangomra megfordúlt, nekem meg majd leesett az állam. Vagy lehet, hogy rosszul emlékszem és valóban a padlót súrólta.
Ugyansi Kerem Hakanoğlu állt előttem teljes valójában.

- Jobban! - mondta rekedt hangon, de szemeiből folyt a könny a pór miatt. - Veszélyesen hajt kegyed. - tette még hozzá és újfent felköhintett.

- Hogy kerül ide? - kérdeztem meg miután magamhoz tértem a sokkból.

- Hogy-hogy mit? Itt lakom. - porolta le morcosan a pólóját, majd közben fel-fel pillantott rám.

- De hisz ez...

- Már nem Arda a birtok tulajsonosa. - szólt közbe Halil a beszélgetésbe. - Nem is tudtad, hogy új szomszédotok van?

- Nem egészen.

- Bemutatnálak egymásnak, de úgy látom már ismeritek egymást. - nézett hol rám, hol Keremre.

- Igen. - vágtuk rá mind a ketten szó szerint egyszerre.

- Pompás. A fiam, hogy viselkedik odaát? - kíváncsiskodott.

- Remek munkaerő Efe. Szorgos és tesztelettudó egy fiú.

- Ajánlom is neki. Nehogy szégyent hozzon a fejemre. - mondta komolyan, de a szemeiben látni lehetett a pajkosságot.

- Nem fog ne aggódj. Na de mennem kell. Örvendek, hogy összefutottunk. Remélem ezek után többszőr összefutunk majd.

- Úgy legyen. - mondta, majd rácsapott egyet a kocsi tetejére és elköszönt.

Én meg tovább hajtottam, magamban meg agyaltam.

Mégis, hogy lehet, hogy pont a szomszédos birtokot vette meg Kerem?
Ekkora véletlent.
Rendesen sikerült meglepnie.

- Hát ez hihetetlen! - sopánkodtam most már hangosan, miközben betértem a birtok nagy vaskapuján.

Sötétedett és ilyenkor már ki volt világítva a hely. Annyira gyönyörű volt. Mintha egy filmben lett volna megörökítve az egész. Még most sem szoktam hozzá teljesen ehhez a látványhoz, ugyanis minden egyes alkalommal pont olyan erővel ragad magával, mint amikor legelső alkalommal volt szerencsém megcsodálni.

- Lányom, hát megjöttél? - apám hangját hallottam oldalról. Ott állt a bejárati ajtónál.

- Igen. Csak csodálom... - kerestem a megfelelő szavakat. - Csodálok mindent is. Annyira szép itt minden.

- Mikor legelőször jártam itt engem is elvarázsolt. Rögtönt tudtam, hogy megveszem. - apa mellém lépett, majd átkarolt bal kezével. - Na gyere! Kész a vacsi.

- Várj csak. - mondtam, majd kinyitottam a hátsó ajtót és az ülésről kivettem a kedvenc sütijét. - Neked hoztam vacsora után.

- Tyűha! Ezt anyád me ne lássa. Így is azt mondja mindig, hogy felszedtem pár kilót.

Az arckifejezését látván, miközben mondta, hangosan elnevettem magam, mire az ő szája is felfele gördült.

- Neki is hoztam valamit. - emeltem jól láthatóan magam elé a kávét, ami anya kedvence volt.

- Oh, akkor nyert ügyem van.

A következő pillanatban anya távoli hangja ütötte meg a fülem, mire apa azonnal a domoz sütit a háta mögé fejtette.

A reakcióját látva azonnal nevetésbe törtem ki, nem birtam abbahagyni.

- Halkabban Dila.

- Jaj apa, ez nagyon jó volt. - törölgettem a könnyeim. - De menjzünk és vacsorázzunk meg. Utána még ki szeretnék lovagolni.

- Nemsokára sötétedik.

- Apa már nem félek a sötétben.

- Én azt tudom csak nehogy valami vadállat rádijesszen és amúgyis a meteorológusok viharral fenyegetnek minket. - tette hozzá sokatmondóan és egyben figyelmeztetően.

- Ne aggódj. Csak egy lovaglás és van benne tapasztalatom.

- Én nem félek, csak a végén nehogy megijedjünk, mind a ketten. - vökött oldalba.

- Hé! Kilöttyen anya kávéja. - mondtam. - Akkoresz okod félni. - kuncogtam el a végét.

- Majd megbékítem.

*****

A vacsora békésen járt le. Igaz igyekeztem mihamarabb eltüntetni mindent a tányéromról, hogy mihamarabb indulhassak lovagolni. Apának igaza volt, nem szerettem volna teljesen sötétben lovagolni, ráadásul a gyönyörű birtokból nem is látnék semmit.

De hát mikor menjek ki lovagolni? Hisz nincs máskor rá időm, mert mindig dolgozom és csak estére érek haza.

A hátsó ajtón léptem ki az udvarra, amikor a hajamba kapott a késői szellő. Jól esett, hisz még így is szürküledéskor nagy meleg volt. Rekkenőség.

Elindultam az istálló felé, ami jó távol volt a háztól, de addig is élveztem, ahogy a szél a széles úton, két felől a fákkal és a bokrokkal játszadozott.

- Nem tanácsos ilyenkor elindulni, Dila kisasszony! - kezdett rá Efe is, aki a megnyergelt lovamat hozta, Nazlit.

- Tisztáta, mintha az apámat hallanám.

- Legalább hadd kísérjem el.

- Nem szükséges Efe, de azért köszönöm! - vettem át a kantárt.

- Közeleg az eső is. - próbált meg lebeszélni.

- Hadd jöjjön. Legalább megnövök. - mondtam, majd azzal a nyeregbe ültem.

- Hát jó! Akkor csak annyit mondok, hogy vigyázzon magára.

Kedves, hogy aggódik értem, de nem vagyok kislány, aki nem tud vigyázni magára.
Végül megsimogattam Nazlit, majd lassú léptekkel elindultam a dimbes dombos úton.